Az ember tökéletlen, hibát hibára halmoz, dolgaiból nem tanul, s mikor nyolcvanhetedjére lesz keserű kanalas orvossággá a mindenség, akkor is csak áll, mint akit telirüszttel tökönrúgtak, kóstolgatna, de moccanni nem tud, pislog, motyog bénán, hogy ez meg már megint mi a fasz.
 
Ilyen hiba többek között a sörrel való felöntés.

A sörrel fölöntés a csapba hugyozással rokon tevékenység, aki férfi, így tehát a legénykonyha is: elköveti. Közös bennük továbbá, hogy folyton. Pedig a filozófia - miszerint a.) a sör jó; b.) ha jó a sör, beleimnek kedves, akkor az ételt is bizonnyal jobbá teszi – alapjaiban hibás. A sör, ahelyett, hogy ízeket oldana, és az ételiséget ízléses masnival öltöztetné ünneplőbe, keserűvé tesz. De olyan keserűvé, hogy ahhoz képest a szar is szar. Mert a sörrel való felöntésben a Szergej Mihajlovics Eizenstein-féle 1+1=3 elve érvényesül, még akkor is, ha az orosz celluloidpróféta biztosan nem holmi tőrőlmetszett kocsmateoriákat kívánt szentesíteni, mikor a montázs képletét leírta volt.

Perjésné Dózsa Erzsébet tanárnőt a messzi távolból csókoltatom egyébként, és küldenék neki Szécsi Páltól az Egy szál harangvirágot. Meg mindenkinek, aki szereti.

 
Na, mer' az van, hogy elkúrtam egy paprikáskrumplit. Erről is az ital tehet, mondaná nagyanyám, és milyen igaza lenne!

Perszehogy csuklóból felsorolhatnék három olyan legénykonyhai alapvetést, amelyhez elengedhetetlen a malátszörp, és akkor a konyhai kispolcon – mely, és erről talán még lesz szó, a budirodalommal egyetemben a legnemesebb olvasnivalók gyűjtőhelye – még körbe sem néztem. De, hogy mi vitt rá arra, hogy a paprikás krumplimat sörrel öntsem fel: nem tudom. Tisztelt bíróság. Nyilván a mágikus másnaposság tehet róla - az ereimben ott dúdolt a pia még, és meg akartam énekeltetni a veres lében a kolbászokat is. Ám a paprika és a sör eleve rossz kombó, mint a zsírfagyi, vagy a vaníliás ecetpuding avas szalonnával: a keserűnél is epésebb, a fanyarnál is fájdalmasabb, ehetetlen, szottyos-veres lé, az lett belőle.
Szégyellem magam.
Kőbányaival fogom leinni a bánatot a sárga földig.

(Különben meg ez, hogy „csapba hugyozás”, mekkora marhaság már, hát nem a csapba vizelsz, jól is néznénk ki, nem találnék bele, az biztos.)