Legénykonyha

Van egy kis, mondhatni csecse tó a szlovák határ közelében. A csecse tó pedig nyilván egy faluban van. Már az autóúti kanyarban érezni a pacal és a kevert jellegzetes, egyszerre gyomorforgató és édes kombóját.

NA Szóval, ha a faluba beérsz és balra nézel, rendszerint reggel 8-kor Feri bácsi már félpucéran támasztja a cangát a Harcsa kocsma mellett. Egyik kezében a sör, másikban az Élet, gyomrában már a kevert. Jobbra tükrös Mari - így hívják - a maga 90 évével együtt tolja felfele a maiszt és a friss spenótot a legalább 30 fokos emelkedőn. Szóval ebben az idilli faluban van egy csecse tó, nekem pedig egy kis faházam annak az emelkedőnek a tetején amerre tükrös Mari nyomja fel a portékát. Spenóóóót, friss a spenóóóót - ordítja. Le se szarják. Pedig ő csak eladna, semmi pénzért ráadásul, frisset, jót, házit. Lassan 10 éve tojnak tükrös Marira, de 8 biztos.

A faházam körül nyilván van egy kerítés. Nem azért, mert bármilyen határhoz is közel van a falu a csecse tóval, hanem mert a kapitalizmusban így szokás, elkeríted magad, véded ami a tiéd, megvetted, fizettél érte, pénzzel, nem tehénnel.

Ez a kerítésem elválaszt K bácsitól, a Vasas gyöngyszemétől, aki minden alkalommal, amikor meglát, megkérdi: nem építünk-e ide egy stadiont? A szomszédba, ha már úgyis mindenhova lehet,

ide miért ne.

- De ne told át a fűnyírót a kerítésemen megint, a múltkor is a hortenzia bánta, elkaptad a szélét - rázza piszkosul az ujját.

Azt - gondolom magamban.

Így, vigyázva a kurva kerítésre nekiállok lenyírni a kurva füvet, mert hát ha már megvettem pénzért, nem tehénért ezt a házat, és még kerítésem is van, ami csak az enyém, akkor már ha benéznek, átnéznek, lássák, hogy itt bizony rend van, virágzás van, meg jólét. Szóval nyírom, mint állat, csak úgy sistereg a penge - nemrég éleztettem - aztán hirtelen elakad. Mi a szar?

Cseszed, mégis átment a K bácsihoz.

Kész vége.

Megfagyok, leizzadok, keresem a kurva hortenzia szélét, az utolsó kis bimbaját, lekapcsolom a gépet, leguggolok, úgy is nézem, még mindig izzadok.

Pár perc múlva, miután már életem legszebb pillanatai is leperegtek a szemem előtt, konstatálom, hogy K bácsi hortenziája érintetlen, a paradicsompalántám viszont romokban, pépben, már-már szószban hever előttem.

Nem baj, még mindig jobb, hogy saját magammal basztam ki, mint ha K bácsival tettem volna. Akkor K bácsi tuti szól a fél falunak és másnapra én vagyok az, aki ledózeroltam a Kislevelű utcát. Fűrésszel. Nem gondatlanságból, hanem előre megfontoltan. És akkor nyilván, kerítés ide vagy oda, nekem nem lenne maradásom a csecse tavas faluban.

Pedig szeretek itt.

Ha már így hozta az élet, megfogom a maradék paradicsomomat, kitépek hozzá gyökerestül egy hagymát és nekilátok Rendezgetni. Keservesen sírva, patakló könnyekkel vágom apró kockára először, majd cikkelyezem a hagymát. A rétegeket hasítva, mintha a szívemet szeletelném. Ezért még keservesebben zokogok. De ha már a gyökerénél fogva kitéptem, a kurva paradicsomon pedig átgázoltam, jusztis megcsinálom azt a kibaszott lecsót.

Mit hámozzam: a szakácskönyv mifelénk szívügy. Nem a mindenféle simisumi  receptgyűjteményekről, celebdagasztókról, sztárszomorítókról beszélek - a jelek arra mutatnak, hogy a közéletben cirkuszi majom csak abból lehet, aki összetúr a netről 10-20 felejthető recipét, s azokat egy kőtábla méretű, sok csecse képpel kicsicsázott, de mindenekelőtt baromi drága szakácskönyvön keresztül a privát szféránkba belehányja.

Enni jó, és például töltött káposztát is jó enni, amivel csak azért huzakodom elő, mert egyrészt kedves a gyomromnak, másrészről viszont tőlem jobbra, a konyha emelkedett félhomályában éppen az rotyog. A töltött káposzta illatozik, forr, színe veres: tehát van. Csakhogy a töltött káposzta szintúgy volt is; nem csupán szaggal, ízzel, bukéval, hanem múlttal, illetve (mint az éteri dolgok általában) históriával rendelkezik. A hazai gasztronómia hatalmas adóssága ez, már a historizmus, a nemzet s a világ ínytörténetének összeírása, a régi idők konyháiban való körbeszaglászás, az "ételiség" szanaszét gubancolódott szálainak pofás gombolyagba tekerése.

Hiánypotlás az, ami manapság folyik tehát - legyen szó Váncsa István lassan (remélhetőleg) trilógiává érő konyhamaratonjáról, vagy a most tárgyalt kötetről: címe Ede a Levesben, a "122 eredeti recepten túl" nem kevesebbet, mint tőrőlmetszett gasztrokrimiket ígér. Cserna-Szabó András és Fehér Béla könyvének címlapján úgy áll a decens fiatalember a disznótoros hardver mögött, mintha egy Sergio Leone-westernben töltené a hurkát, és ez a véresen komolytalan stílus egészen az utolsó oldalakig kitart - az Ede a levesben egyszerre szórakoztató irodalom és páratlan türelemmel összenyomozott adatok lexikális igénnyel megpörköltölt gyűjteménye. Cserna-Szabó pontosan abban az életimádatba pácolt stílben és ott folytatja, ahol a Levin körút című novella és esszégyűjteményében abbahagyta volt: mert mennyire hungarikum például a pacal? Pont kerül végre a nagy kocsonyakérdés végére? És ha már szakácskönyv: mi a helyzet a magyar receptgyűjtemények történetével?

Cserna-Szabóék lubickolnak a kérdésekben - mondom, meglehetősen dzsindzsás a magyar konyhatörténet, de amíg valaki legalább megpróbálja kifőzni a válaszokat, nagy baj nem lehet. Amennyiben Önt gyakran ragadja magával az étel, a pörköltpecsét és a korgó gyomor filozófiája, az Ede a Levesben tökéletes választás lehet.

Van-e szentje a töltött káposztának?

...úgyhogy bevallhatjuk: a Legénykonyha bálnaszívében F.Dávid Jack Jackaalnak külön kis dolgozószobát rendeztünk be, melyben van egy Charrington íróasztal (mahagóniból), egy diszkógömb, egy kordbársony pamlag, és csomó más úriság, melyek rejtekében azért ott figyel a sarokban a folyamatosan pótolt karton alkoholos malátapárlat, illetve, ha lenyitjuk az íróasztal titkos rekeszét, akkor egy olyan überkonzol, amit épp szeret, meg ízlésesen elrendezett Blu-ray lemezek, mint a Ponyvaregény, például (hiszen azt lebeszéltük maroktelefonon).

Édes komám: ugyan az eltelt években rendre te nyered a hülyefejvágó-bajnokságot, tested térfogatának folyamatos változója pedig hamarosan érettségi tétel lesz a gimiben (akár a csonka gúla), és bár már olyan, mint a Fa-ló, se térben, se időnkben nincs, azért bízvást mondom, veled sörözni bárhol egyéb helyen felér egy Miami-Karib-szigetek-Málta körutazással (igaz, fapadon)  - s most, bevallás jelleggel (hiszen éveid száma feltételezi a nosztalgikus bódultságot, az alzheimert, illetve, hogy olykor már te is kiülsz a kispadra, a kerítés elé a többi szentesi öreghez, hogy elmondjátok: milyenek a Régi Szép Idők) e Jeles Napon elénekli Neked a Legénykonyha az egyetlen dalszöveget, melyet valaha írt, még boldogult ifikorában, és melynek a témaválasztása (mit tagadjuk!) kötődik Hozzád, és bár megzenésítve sose nem lett, azért a Legénykonyha szívében hordozza (a dolgozódban, a bárszekrény mellett van egy Videoton kazettás magnó, azon rajta van, az Enter Sandman után, de még a Whiskey in the jarrow előtt:)

Fel a hatodikra

Aztán irány a sörünk

S Dáviddal máris a Mátyásban ülünk

Igen, két korsó lesz, mellettünk cimbik

intünk nekik, ők meg jól vissza intik, hogy

Mennyire szép és mennyire édes

Mézeskalács az élet

a Sör mellé pálinkát kérek

s csak nézek

hogy ez ugyanaz

a Hold ami ott swingelt régen

is velünk

sárgán az égen.

..__..

refr:

az évek, mint a tenger

Love me tender, Love me tender

az évek, mint a tenger

Love me tender, Love me tender

és így tovább. 

:) Boldog születésnapot, kedves Pöcs! :)

Ugye mondtuk, hogy Ő nyeri

Apropó, tudta Ön, hogy Kocsmárnak gyereke született?

Nem mehetünk el szó nélkül a Nagy Nemzeti Lecsókérdés mellett.

Lecsókérdés van. Úgy tűnhet, hogy Cserna-Szabó őrgróf neves, a probléma köré rottyantott esszéjében leírt már mindent, amit érdemes, ám mi, itt a Legénykonyhán úgy gondoljuk, egy fontos aspektusa kimaradt a szottynak.

Ami pedig: a dugás.

Az ember kiskamasz korában, ha a pénztelenség közepette csoda folytán mégiscsak fehérmájhoz jut, mit csinál: matat, magabiztosnak mutatkozik, menőzik vele mondhatnók’, aztán persze elsiet, maszatol a nőn, és olyan gyorsan ontja önnönmagát az asszonyi hasra, „hogy utána a vonatot is eléri még”.

Az ember kiskamaszként, aprófelnőttként: döfköd. Az ember aprókamaszként, kisfelnőttként a lecsóval micsinál: pörköltösít, porpaprikáz. Elront. Élményt basz el, mert siet, beéri az élettel akkor is, ha kannás, olcsó, egyszerű, egyterű, véges és torz.

A Nagy Nemzeti Lecsókérdésről, ha disputa bimbódzik, egy dologról feledkeznek meg a jeles autorok és a tudós elmék furvást: hogy – „a nyelés s a falás is nyalás” -  lecsót készíteni nem a nagyanyánk tanít meg (mint ahogy dugni se), hanem jómagunk. És ebben például a lecsó példátlan létállapot: egyszerre párhuzam, metafóra, és egy aktatáskás, öregségére mosolygós életvezetési tanácsadó, aki maga mellé sört szeret.

Mellbimbóba tudatosan, számító mód beleharapni, és megmaradni karmolásnál: egyenlő a túltenyésztett, multis paradicsomszörnyetegekről való lemondással.

Felfedezni a női köldököt olyan, mint elfelejteni a lecsó alá a hagymás pörköltalapot.

Ráismerni, hogy a lányos nyakakon pöndörödő babahajjal baszakodni mikor kell, és mikor muszáj a durvulás, hasonlatos a pillanathoz, mikor pöcsölés helyett durván roncsoljuk föl a tv-paprikát.

A kolbászt pedig a végén teszed bele. Csak hogy tocsogjon.

Az élettel jön meg a lecsónk, ezt felejtik el a nagyok. Aki jó lecsót főzni nem tud, nem is férfi talán.

Ha nő lennék, lecsőfőzetés előtt férfifaszba sose kapaszkodnék talán. Á, nem.    

(öregen vajon lesz-e lecsóm nekem még? s ha igen, milyen? Vannak bajok.)

A jó szakácskönyv onnan ismerszik meg, hogy használva, mi több: hurcibálva van. A jó szakácskönyv többfunkciós, mint dédapám svejcibicskája, mert ha kell, gyúrótálat támasztó bizbasz, mólón való vágódeszka, konyhai mérleget bedekázó hardver, sőt, netalántán vánkos, mikor Losinj szigetéről a honba hazavonatozván elcsesszük a csatlakozást Zágrábban. A jó szakácskönyv legtöbbször, vagy inkább úgy általában ott lapul az embernél. Továbbmegyek: dédapám svejcibicskája és Váncsa István Ezeregy receptje rokonszellem, egyazon tőről és ideából szakajtott dolgok, tudniillik felmenőm bökője a családi legendárium szerint végigszolgálta a gazdával a Don-kanyart, és, legalábbis hajlok rá, hogy részemről, egy hasonlóan zsenánt szituációban a tárgyalt kötettel sem történne másképp.

Egyébiránt tényleg: a jó szakácskönyvből főzni is lehet. De a jó szakácskönyv sokkal több szimpla receptgyűjteménynél, hiszen a Magyar Elek sem érte be azzal, hogy rántott csirke, vagy legalábbis hozzátette volt: a pesti tavasz a rántott csirkével valóban összeforrott, s amint az éjszakai fagy meg a nappali havazás végleg eltűnik a meteorológiai prognózisból, a rántani való csirke karrierjét többé megakasztani nem lehet.

Annyiban megkésett beszámoló ez, hogy az Ezeregy recept (legalábbis a magam konyhai kispolcán) 2003-as kiadású, mondhatnók régi. Annyira az, hogy a jeles autornak azóta már a második, világkonyhákban szerteszaglászó, tehát hiánypótló munkája jelent meg, a Lakoma címre hallgat, és melynek, ha lehet, még tán randább a borítója az elsőnél. Csakhogy 8 év ide vagy oda - és mondjon a tisztelt olvasó még egy ilyet: az Ezeregy recept él. Mocorog. Friss, pedig 30 év munkája van benne. Kiforrta magát, mi több: beszélni róla sikk lett, s a kötet lassan kötelező konyhai kellék lesz, mint akár a fakanál. És, ami tán a legfőbb ukáz: használatban van. Magyar sztárszakácsok szamárfülelik, pettyelik csontlével, jegyzetelik szét a margóját nap-nap után – tán a Costesben, vagy az Olimpiában, de ha az olvasót ez, már a ki, mit, mikor, és hol feltétlenül érdekli, gabalyodjon a világhálóba tán maga.

Hozzáteszem: más kontextusban ugyan, de Váncsát is ugyanezek a dilemmák gyötrik. Így lehet az, hogy hiába álcázza magát bőszen annak, az Ezeregy recept minden, csak nem celebszakácskönyv. Mert Váncsa István azon túl, hogy receptet ismertet, elsőképp a vallásfilozófia, a geográfia, illetve a kulturális aspektus felől lopakodja meg a gáztűzhelyt, aztán szivarra gyújt, s kezében egy öblöspohár 20 éves madeirával, miután ugye tisztára törülte a konyhaasztalt, mindezek felett elelmélked. És milyen szépen teszi. Váncsa István ugyanis azon túl, hogy okos, mint a lúdvérc, még esetleg bölcs is, akár egy Platón (miszerint Πλάτων). Ez speciel akkor jutott eszembe, mikor a honba, a leghonba hazavonatozván nyulat láttam elfutni a valami veteményzöldbe a piros, általam lovagolt zsuzsivonat elől, és a szárnyasok előkészítéséről szóló eszmefuttatás közepén ezt olvastam épp: „Egyfelől van a fácánban valami könnyed, légies mozzanat, ami rajta kívül talán csak a fogolynak és a fürjnek a sajátja, de nem zárható ki, hogy közülük is a fácán a legízesebb; másfelől vannak a fácánhoz kapcsolódó kultúrtörténeti asszociációk. A Fászisz (ma Rioni) folyó, amiről a fácán a nevét kapta. Kolkhisz (a közönséges fácán tudományos neve: Phasianus colchicus), a mitikus antik birodalom a Fászisz völgyében, Médeia otthona. Az argonauták. Iaszón.
Az Aranygyapjú.
A budi.”

Ekkor fogalmazódott meg: az éteritől a reterátig ilyen mívesen csak a bölcsek juthatnak el, s a zsuzsivonat úgy helyeselt, hogy sikuku, sikuku.

Aki magyar a Váncsa Istvánt mindenáron a Heti Hetes című agitprop alapján vágyja megítélni, az egyrészt nyilván nem olvasta még az író "Dűljön össze ez a vendégfogadó" című 1979-es írását sosem, másrészt baromi éhes ember. A baromi éhes ember egyúttal dühös is: míg egy másik, szintúgy jeles gasztrozófusunk, Cserna-Szabó őrgróf a pálinkás emberben látta meg Szerb Antal agyonverőjét, jómagam innen, a húsosfazék mögül inkább a sóvár, guvadt szemű, moslékon tartott szerzetet vádolnám.

Éppen ezért hiánypótlás az, amit Váncsa művel. Gasztroébresztő: mert minálunk olyan sok az éhes ember, hogy a végén még egymást fogjuk felzabálni.

 A pácpartizán gondolt egyet, és elővett a mélyhűtőből öt szelet bélszínt.

Bár tudjuk, hogy sörrel felönteni vétek, a pácpartizán felelőtlen alak, szakállában epercsimbók a rosszaság, láttán Freud is csak legyintene: "Micsoda figura, eine Gleischikenkopf, hibáiból nem tanul, tessék, már megint holmi szeplős ideák nyomába ered, az élet behúzza a csőbe, nyilván az anyja csecse van a dologban. Senki se mondja, hogy nem szóltam, meine Kedveseim."

A pácpartizán azonban nem figyel Freudra, hiába pofázik. A pácpartizán túlságosan el van foglalva ahhoz, hogy egy idegbeteg osztrák intéseit megfogadja. Régi vágyát teljesíti inkább, és Soproni Démonba helyez el 5 szelet bélszínt, mely nem csupán csudás étek, de príma keretet ad egy többszereplős, ún. "posztmodern" bevezetés számára.

A pácpartizán (aki vagyok én) rettenetesen vágyik rá, hogy Ételeket nevezzenek róla el, ám, mivel az alanti recipe egyelőre kipróbálatlan, csiszolva nincs, ezért inkább emlékezzék meg róla az utókor Freud-pácként.

Vágyom, tehát vagyok.

Én, Freud, meg valami helyi rüfke, 1931.

Amikor az ember Freud-pácot készít (vagyis hibáiból nem tanul), először is vásárol egy üveg Soproni Démont, mely fekete, mint az asszonyi lélek elszámoláskor, és keserű, akár a vízbefulladás. A fulladás nem véletlenül jut eszembe (már a pácpartizánnak): húsomat fojtani akarom, de lágyan akarom fojtani. Klopfolással a szent bélszínistenséguraság rituális bepácolása közepette túl sokat nem bíbelődök, kap két kokit a volt lakótársam nagykalapácsával. Oszt annyi. Az elalélt, kétujjnyi vastagságúra vágott darabokat mindezek után olívaolajban pergetem meg, nem tocsakolok, szinte csak simizem. Freud a fejét ingatja, és a nagyanyám köldökéről értekez, de nem hallom, mit, hiszen indokolatlan mennyiségű fekete- és zöldborsot darálok éppen össze-durvára. Belesimizem a húsba azt is. Az olajos-borsos hússzeletek ekkor kerülnek a démonba: a lé éppen ellepi az ötöket, akik boldogan tempóznak a mennyországba fel.

- Na de mein Herr, hát látott már maga sültet fokhagyma nélkül? - riadozik Freud, meg néhány materialista, akik bejöttek kíváncsiskodni.

- Hát de az van benne! - kiáltok fel, szemem fennakad - Az olyan alapvető, hogy van benne, hogy azt mondani sem érdemes! Meg egy kis fej hagyma is. Meg némi egész koriander. Meg egy kis csöves erős, elmorzsolva, mint az özvegyi könny. A végén, a húslazítás céljából egy fél limeot nyomtam szét, s így alkotja meg a pácom, kedves Sigi, az Ösztön-én, az Ego és a Superego páratlan összességét, mely maga az ember. Sigi, én teremtek, bazdmeg, te meg itt jössz a faszságaiddal, az az igazság. Maguk meg kicsodák? - nézek a materialistákra hirteln, akik azt válaszolják, hogyhát nyitva volt az ajtó.

Elzavarok mindenkit a picsába, a fejemben polkát ropnak a hangok. A bélszín lefödve fóliával, s amint megettük kedden, megértekezem majd, hogy működött a Freud-pác: talán a Beobachter Zeitung levelezési rovatában, bár ezt még nem döntöttem el.

-    Pöff, pöff – közölte a pacal, aki piros lábosba öltözött, vagyis az én pacalom, és szívem szerint válaszoltam volna, betűvelővel megtöltve az arcomat simogató gőzbuborékot, hogy igen, apuka, igazad van, pöff, mert van ám élet, pöff, mert van ám zsiványság, nem csak elválás van, meg rossz levesek, meg hideg az utcán és budai pestszag, pöff, és ez az élet, ami most van, basszad meg: jó, mert vagy te, apuka, aki piros lábosba öltöztél az én ünneplésemre, és vörös vagy, mint az atyaúristen szakállában a télire elcsimbókosodott eper, és fűszeres vagy, mint egy jó dugás, olyan délutáni, mikor a por a redőnyön keresztülpislogó napsugarakkal pogózik, az ágy pedig romantikusat nyikorog, egy Nick Cave-et, mondjuk 

és már a betűtípust is kiválasztottam, amivel a pacalcúgot majd válasz gyanánt telefúvom, comic sans, mert vicces az egész, hogy a franc közepén, elhavazva, mikor bizony a szar is szar, jön apuka, a pacal, és hátba vereget, és belém kóstol mikor belékóstolok, és ahelyett, hogy én szórnám meg pirospaprikával, mert apám, aki apuka apja is, nem szokta, hiába kérem, szóval apuka érkezik, a szájamba, és belülről, konkrétan jobbról, a szívem helyén ő csípőz tele. Hogy mit nyavalygok, pöff, pöff, vagyok én is, ő is van, és mindegy is, hogy melyikünk melyik, mert amíg egymásnak vagyunk, addig lesznek ízek, lesz a csülökbetétnek nyelvre tapadása, lesz csámcsogás, sör, a ragadós szaftnak háromszor nyelése, pöff, pöff, pöff, az anyád szemit, mi kell még, vidám és piroslik a mindenség, mint a lábas, amibe a pacal (apuka) öltözött. Csak vak vagy hozzá, kisfiam, közli apuka, én pedig válaszolnék, betűtípus betárazva, de végül visszaszívom, lenyelem, egy válasszal több leszek, egy válasszal hájasabb, mert a pacal ugyan éteri lény, a felsőbb szférákból való, ám szája neki csak annyira van, mint az angyaloknak farkuk: semennyire se. Apuka tehát csupa bélfodor, a gyomromon átvezető sárgaköves úton végigbattyog, s a szívem helyébe vackol, úgy döntvén, hogy a fene egye meg: végre dobogjon valami odabenn, akképp, hogy

- Dobb, dobb.  

Nagyapám a téeszbe járt, nagyapámat egyszer majdnem lelőtte egy Grisa, nagyapám a földúton a kocsmába szökött, nagyapám éjfélkor fagyott pörköltöket evett.
Apám a téeszbe járt, apámnak rotakapája volt, apám a kertek alatt átszökött a kocsmába, apám éjfélkor fagyott pörköltöket evett.
Én a szerkesztőségbe járok, énnekem dedikált példányom van a Watchmenből, kocsmába a 112-es/8-as BKV-viszonylattal járulok el: magamat éjféltájt gyakran kapom fagyott pörköltök fogyasztásán.

Nekem tehát ezek szerint génem van. Ami, ha kopik is: a velejét legalább megtartja.
Manapság olyan kevés dolog nem kopik el teljesen.

A fagyott pörköltök fogyasztása rituálé, s mint ilyen, általában apáról-fiúra öröklődik. Nagyon fontos például, hogy előtte a kocsmába elszökjünk. A kocsma a pörköltnek a málnaszájú nőszemély, a lekvárölű-fehérmájú vászoncseléd, aki szerelmi nedveket forral, és az ötödik sör után kerek, bestiális tomporát riszálva a pörköltnek a gyomrunkban megágyaz. A zabálás, tudja mindenki: dugás. A nyelés s a falás is nyalás, nincs ebben új, ám hogy ebből a násztáncból reggelre mi lesz, azt az asszonyállat helyett már csak a jóisten látja.

A férfi mondhatni megcsalni oson ki éjfélkor a konyhába.

A settenkedés pont ezért a rituálé része. Nem akarjuk a balhét: a pörköltnek mégsem súghatja oda az ember, ha vele in flagranti kapják, hogy mondd, hogy a húgom vagy, mondd, hogy a húgom vagy. A férfi a félreértések elkerülése végett lopakszik, sötétben, az éjféli liezonhoz kiöltözve. Mint egy Ádám az alma előtt: egy szál faszban. Schneider Mátyás fuvarozó, a pörköltözés első doktora 1932-ben már lefektette az alapokat: „Hogy én, a pörköltöm tiszteletére szmokingot vegyek fel?! Soha, érted mama? Soha!” Az óbudai Cérna hangdalárda megbecsült tagja nem mondott ostobaságot, nekünk pedig pecsétes papírunk van arról, hogy fagyott pörköltöt a nyitott hűtőből éjfélkor fogyasztani csakis lógó pöccsel szabad. Mert az a gatyátlan szabadság, amit akkor érez az ember, többet ér, mint két, sötét anyagot lehelő fekete lyuk közé szorulva lesni, miként születik egy porhanyós, süteményszagú galaxis.

A pörkölt milyensége ebben a kérdésben, ha nem is másodlagos, de személyfüggő. Aki a birkára esküszik: faggyúimádó, az asszonyokra Zrínyiként tör, kártyában kedvence az ulti. Aki a disznót preferálja: harapós, de jó ember, morog, ha rendőrt lát, a postán pedig turakszik. A csirkés meghúzódó, általában hivatalnok, nőügyei nincsenek, kedvence a diszkómuzsika. Az egészben a lényeg: a fagyás, a hideg hús elszopogatása, a szaftfagyi, a zsírgombóc. S a  kovászos uborka, amin a hűtő wattja úgy csillan meg, mint szentképeken a gyertyafény.

Kísérő, ha van, sör csakis: az ötödik, a nyolcadik, fene tudja. Utána viszont mehetünk álmodni - mert nincs is szebb annál, ahogy megkeféled a gótikába possult sárkányszüzeket, s utána tétlenül nézed, fertelmes pofájukkal miként zabálnak fel.

(olvasói UPDATE, asszonyi tollból, tiszta ételpornó: "...mellékesen megjegyezném, hogy ez egyszál csöcsben is oly igaz, hogy csak na, de settenkedésről szó sincs, meg sörről se, almapaprikáról annál inkább, meg eszeveszett csuklásról, kenyér nyista, hideg nokedli azért beficcen, részegen hazatérve mindig: időnként úgy hiszem a legjobb pillanat ez a főzésre is, ám felkelés után, mikor az egész konyha paradicsomlében úszik, már kevésbé")

Gubcsák úr nem volt szép ember, orra gomba, feje bősz, haja alig, szája ferde. Gondolatban sem volt csábító: magasról tett a festőkre, verset szavalni nem tudott, és ha valaki társaságban Bachot emlegette esetleg, ez a Gubcsák csak nézett, aztán közölte, hogy a focihoz ő nemigen ért. Akkor biztos pénze volt, mondanánk egyből, de nem: Gubcsáknak csak egy szoba-konyha jutott, az is Újpesten, ami szoba-konyhából is majdhogynem semmi.

Akkor hogy lehet, hogy ezt a Gubcsákot zabálták a nők?

Hát, mert Gubcsák úgy érlelt, ahogy egy költő költ, ahogy egy festő fest, vagy, teszem azt, ahogy egy Johann Sebastian egy a-moll preludiumot csak úgy a fáskamrában összerak. Nem volt trükkje. Nála rendre lányok remegtek vasárnap délután a levesestányérok felett, pont, mint a szamóca, mikor a méhszárny rebegteti, szoknyájukon langymeleg csík volt a nyár, harisnyájuk csupa elektromosság, és mire Gubcsák leszűrte a zöldséget, és egy fehér porcelánon, mosolyogva eléjük rakta a külön szedett marhahúst francia mustárral és ecetes tormával, ezek a lányok már eldöntötték, hogy ők inkább a konyhára bolsojista balettosként rontó Gubcsákot eszik meg. Szopogatják ki belőle a velőt. Nyalogatják le a csontjáról a húst.

Pedig mi volt abban a levesben? Egy fél napra feltett, átforrázott marhalábszár, némi belsőség, meg sárgarépa, fehérrépa, zeller, karalábé, 1 közepes fej hagyma, 2 gerezd fokhagyma, 10-15 szem bors, 1 körömnyi cseresznyepaprika, 1 csapott mokkáskanál sáfrányos szeklice, 1 csokor petrezselyem… de persze ez a leves nem rittyentve, és semmiképp se FŐZVE volt. Gubcsák érlelt, számító mód akár két napig is táncoltatta a gázlángot a fazék alatt, és (hogy az időt elüsse) pajkosakat képzelt közben – mert aki arra, ahogy a lángnyelv azt a piros fazekat cirógatja, és teszi boldoggá becézéssel csupán, majd hergeli még pirosabbra és pirosabbra, pajkosat nem gondol, szakács sem talán. Így tehát nem csoda, hogy a Gubcsák levese romantikusakat muzsikált a szájban, a merőkanál összes koccanása pedig úgy hatott, akár egy-egy picike, női szívekre célzott haiku első sora, amiben szerepel a „csillog” szó, meg az, hogy „mackós méz”.  

A többi dolgokban, miket aztán Gubcsák ezekkel a lányokkal művelt a délután folyamán, olykor egyenest a konyhapulton, levesestálba lógva, maradék zellerek között, már ennyi romantika nem volt.

Nem nagy dolog.

Van ilyen.

Szóval volt ez a Gubcsák Újpesten (ahol persze ismerte a kolbászos és a pék, de még a hentes is előre köszönt neki), elpancsikolt a világában úgy 58 évet, útját rúzsnyomok és lefejtett bugyik szegélyezték, aztán megszeretett egy lányt a sok közül, elvette feleségül, madárcsicsergésben lelegeltek együtt még húsz év boldogságot, majd egy nap fogta magát, és mosolyogva meghalt mind a kettő.

Utoljára Gubcsák szegyből főzött levest. A felesége (öregségére is égővörös hajú, és mosolypogácsás) puszit adott Gubcsáknak.

Van ilyen ezer. Nem nagy dolog. Vagy az lenne? Nem is tudom. Nem is tudom, miért mondtam el.

Az történt, hogy amíg nem figyelt, a nagyszakállú Kiskos kapitány szívét elrabolta a Pipacsboszorkány.

Belezárta a szívet egy ládikába. A ládikát belezárta egy vasdobozba, a vasdobozra rátette a csudalakatot, amit – és ezt tudta mindenki, aki kalóz, és az is tudta, aki nem - lehetetlen kinyitni.

Kivéve, ha tudod a varázsszót. De azt csak a Pipacsboszorkány tudta, aki pedig még aznap éjszaka, huss, meglovagolta a keleti szelet, és elviharzott.

Senki sem látta többé.

Csak a sarkcsillag. Csak a temetői varjak. Csak a szegfű illata. Meg a legkisebb mese a világon.

Kiskos kapitány szíve pedig aranyból volt. Vannak ilyen szívek. Van szív sárból meg kavicsból, tiríciumazbesztből és sósavból, sőt, van szív mákosbejgliből is. A Pipacsboszorkány szíve például egy szétszúrkált szatyorkában lakott, benne pici maszatok okosságból, bátorságból, meg szeretetből, meg bosziságból összegyúrva. Kiskosé – és ezt tudta mindenki, de legfőképp a kalózok: a legnagyobb, sárga aranytömb volt, amit a Tengeróceánon innen és túl valaha is létezett.

Ez nem afféle hasonlat. Kiskos nem volt jó ember, Kiskos kalóz volt: rabolt, fosztogatott, és röhincsélt, ha a jajgató túszokat a pallóról a cápák közé lökte. Még a Pipacsboszorkányt is bántotta volna, ha el tudja kapni.

De a szív, az más dolog. Arról tudni, hogy miféle, van, akinek meglehetősen bajos. Arra rá kell jönni, az nagy meló, Kiskos pedig lusta volt, és nem is sejtette, hogy a szíve aranyból van. Egyszerűbb volt ugyanis, ahelyett, hogy a szívére hallgat, dúlni-fúlni-fosztogatni.

A Pipacsboszorkány persze látta, miféle szív dobog Kiskosban. Azért lopta el. És ami még furcsább: Kiskosnak a mesék szerint elsőre fel sem tűnt, hogy valami hiányzik. Hogy benne már a semmi dobog. Aztán, mire a turpisságra fény derült, már kereshette.

Mert persze, hogy kereste Kiskos a szívét. Széthajózta a vizeket, vallatott és vagdalózott, a sellőket faggatta, mirgett-morgott-dühöngött-ordított haragjában, és felgyújtott pár szirtet is. De szív nélkül keresni: az egy igazi ugyan már. Kiskos kapitány a nagy kutatásban, kajtatásban lassan-lassan elfáradt, és egyszer csak nem mozdult többet. Megmakkant. Ült a kabinjában, ahová beköltözött a jéghideg, és reszketett a szíve nélkül. A Tengeróceán pedig nem kegyelmezett. Megkövült bánatában Kiskos, megkövült a hajó, megkövültek a matrózok, sziklák lettek mind, meg bércek is. Elemésztette Kiskost a szívnélküli szomorúság, és később, jó sok idő múlva ebből kővé lett a hajóból lett Bivalybú szigete.

Van ez így. Van ez így.

Én pedig a múltkor lódítottam.

működik: lányok, asszonyok, használják bátran! (mehet véresen, túl ne süssék, lányok-asszonyok, kettő perc max, mellé zsályás-petrezselymes vajaskumplit tettem, főztem savanyúból édes almaszószt is: durvára az almát, kevés vízzel, sok cukorral, szegfűszeggel, egy csepp balzsamecettel tettem fel főni. Oszt elvolt magának.

Sose gondoltam volna, hogy az "egy csepp"-et, mint mennyiséget a betűmön valaha is kiejtem. De megtörtént. Ezen már kár siránkozni.)

Hogy ülök itt magamnak, az ablakon kutyaugatás, valahonnan jazz is. Szaxofon. Szél van (kicsi), beleng a fa, óbuda odakinn, nekem mesét kellene írnom, de valahogy ide lóg a kezem vissza furvást.

Nem értem. Rám tört a melankólia.

Sárgaborsólevest főzök, mert a sárgaborsó jó, leve van, így tehát leves. Füstöltcucc helyett kolbászt helyeztem bele három hagymán, meg rengeteg zöldséget, és szerintem itt basztam el, mert nem működik. A levesem. 

Most kóstoltam. 

Lassan iszom a sört, mert hideg, meg drága is. Azt gondolná az ember, hogy a túlzöldségelés, mint fogalom, nem létezhet - tehát a "zöldség jó + sok zöldség = eredmény" vonalon próbáltam meg mozogni. Ami vonal valahogy baszik találkozni a párhuzamosban. Mit cseszhettem el. Miles Davis sem tudja, pedig a szomszéd házban trombitál. Sört iszok (lassan).

Járjuk körbe az esetet. Társunk legyen az ősz. Színünk legyen a búsárga. Nagyítónk a kortyom, Watsonunk a hű.

tetszem, köcsög?

Alapanyagul szegődött három pici karfiol, csokor petrezselyemzöldje, gumónak krumpli és egyéb gyökerek. Kacsazsíron merengettem meg a kolbászkarikákat, a hagymát és a füstöltszalonnát, aztán babérral feltúrbózva küldtem rá a borsót, már a zöldség után. Aztán az egészet ellepte a víz. Fulladt, fulladt, fulladt. Már két napja különben, mert beáztattam: mindegy.

A túlzöldségelés lehet-e vajon életellenes attól, mert túl életi? (Fulladt) Kérdem én: Túl  lehet szeretni valamit? És kérdem én, észreveszik-e lassan, miféle éteri problémákat próbálok az elcseszett borsólevemen át megvitatni Önökkel? Hogy az élet? Meg a melankólia? Őszi polémiák? Hogy az ember egy mozdulattal el tudja-e baszni a mindent, az érdekelne, De maguk persze kussolnak! Ilyenkor aztán könnyű szarni az avarra!

A három pici karfiol ebbe beledöglött. Ebbe az egész ügyletbe. Erre gondoljanak! A főzés nem szerelmesfilm!

Mindegy, járjuk körbe, szarva le van. Ez a fos, itt állok fölötte: rotyog. Tehát terem. Önök nyilván nem látják, így tehát leírom: színe vereses-sárga, arcából butaság dől, pötty pofáján a karfiol, pattanás a kolbász. Semmi étvágygerjesztő nincs benne. Ízre kb. mint egy húskombinát női vécéje szerdán. Annyira persze nem jó, de igyekszem tartani magam. 

Sajog az élet odakinn, recseg a tavasz, oda a nyár. Hát mit basztam én el. És ha elbasztam, miért kell időt elbasznom a törődésre azzal, hogy elbasztam.  És jutok valamire ezzel az írással? Nem jutok. Emberek gyömbérre várnak, náthát kapnak, az ősz jön, a Jégbüfé presszógépe zümmög. A kert mélyében bong a bélamúlt, a ------ meg pötyög. Pötyögök évek óta: elpötyögök. Társam az ősz. Színem a búsárga. Nagyítóm a korty, Watson a hű.

Odanézz, pedig csak egy leves. A karfiol jót tesz a tüdőnek, a karalábé szívügy. Az erőspaprika a juhászkuzin. 

Nem értem, nem értem. Jó voltam, ügyes voltam. 11-kor álltam neki, azóta rotyog, most van kettő. Két óra alatt jött az élet a Hattori Hanzoval, és szíven döfte. A levesem. Vagy én döftem agyon? Ki húzta meg a Hattori Hanzo ravaszát? Miért kell nekem ősszel lenni? Hol lakik a melankólia?

Lesz itt mindjárt olyan borsónürnberg! 

Olyan ritka, hogy 

boldog az ember, ám itt

a trükk szindbádi.

1032 Budapest Frankel Leó u. 36.

mintavétel ideje: 2013. október 12.

fogyasztás:  

- csésze húsleves

- sült malac párolt vöröskáposztával, krumplipüré

- kacsacomb vöröskáposztával, petrezselymeskrumpli                     

- 3 korsó sör

= 5000.- (borravalóval)

kép: Egon Schiele - Sitzende Frau mit hochgezogenem Knie - 1917

Napok óta nem hagy nyugodni az, amit A. kollegina emlegetett kettő cigi és három prosztatavideó vágása között a múlt héten. 

Ez pedig a tőgy.

Kebelből pörköltöt kedvel ugyanis A. kedves ismerőse. Amely étekről én még hallani sosem hallottam, mégis, amióta tudom, hogy létezik efféle belakni való csámcsám sziget széles e kulináriában, az agyam gőzgépként zakatol, elmém kis hajója pedig furvást bontaná a vitorlát.

A kebelpörkölt meghódításra vár. 

Az, hogy Budapesten tőgypörkölt (vendéglőben, bodegában) nem kapható: nem csoda, pacal sincs, illetve van, a Kispiac bisztróban, ha a pacalnak csúfolt bécsiszeletes műanyag parasztszomorítót ide nem számítjuk. A magyar tarka, bár jámbor állat, a cickóját nyilván nem szívesen adja, ergo az állatnak sajnos a tőgypörkölt érdekében pusztulnia kell. Mégis, se piacon, se hentesnél nem tapasztalok tőgyet.

Pedig micsoda muzsika van abban. Janikám, kebelet leszel szíves. Tehénmellyet aggyál, megszopkodottat, puhát, de olyat, hogy a láttán megdagadjon tőle a gasztrofasz. 

A kész tőgypörköltet valahogy úgy képzelem, hogy csuccsog. A húst, mint olyat alapjaiban nem ismerem, de ha a már emlegetett pacalból indulok ki, nyilván nehezen megmunkálható, szívósféle. Csöcs. Jómagam a kész pörköltételt erősnek sem gondolnám, simogatnám inkább fokhagymával, mintsem a csípőspaprikát erőltetném, sőt, ha már itt tartunk, valahogy a francia gasztrotrip sárgás-zsályás-tejfölös alaplevével próbálkoznék először. Mert a gugli nem kényeztet el tőgyreceptekkel: a mindmegette.hu  is id. Meggyesi József recipéjével kedveskedik csupán. Láttán ismét a tüdőfélék jutnak az eszembe, pláne, hogy, 2-3 órás abálás a zabálás alapja, amiből a tapasztalatok alapján lenni szokott egy éjszakányi fürdetés ugyebár.

De mégis megérné a láthatóan vesződségektől sem mentes gasztrokaland az utánajárást. Mellet enni csirkéből: passzé. De a tőgy: az csöcs. Ehetünk már csöcsöt is. Falhatjuk. A csöcsben habzsolás van, vagyis benne van a habzsolás. Belefúrja az ember a fejét a tányérba, ráhajol, és közben pajzán asszociációkkal szórakoztatja magát. Ha a tőgypörköltben nincs semmi afrodiziákius, akkor megette a fene az egészet. Akikor már nincs hova utazni. Ha nem ez az ételpornó teteje, az asztalra szedett, csucsogó baszás, akkor semmise az. Akkor be lehet csukni a boltot, oszt mindenki mehet haza száraz pirítóst nyelni a szikkadt asszonyi hasról.

Szép, mint a nagyi  

Zománcozott lábosa

Pazar a pacal

1054 Budapest Hold utca 13.

mintavétel ideje: 2013. szeptember 5.

kép: Meister der weiblichen Halbfiguren: Drei musizierende Mädchen

(egyrészt: a hétvégén megyünk nomádkodni, jelentések lesznek, úgymint a tőgypörköltről, illetve kulináros gasztrotörténelmi szalonnakóstolást tervezünk)

(másrészt: amikor én drámaíró akartam lenni két percig, összekapcáztam egy monológot. most találtam meg, konyhán játszódik. Talán e sorokon keresztül, akárcsak tésztaszűrőn át, kiviláglik, hogy a művész az évek során milyen változásokon ment keresztül mind szellemi, mind úgyse olvassa el senki bazmeg, de azért ideteszem.)

(Egy étkezdében vagyunk - valószínúleg nem üzemi: diák. Az idő, az kérem tanácstalan, megállt, felsővezetékszakadt, valamikor 1995-ben. Koszos tányérok a beszedőablaknál, szomorúra használt, egykor fehér műanyag tálcák, hipószag, búbánat. Babfőzelék, kolbásszal (diákoként ein Stück). Hangzavar: Edda, asztalrecsegés, csattogó evőeszközricsaj, mindenki csoszog. A kölökzsivaly fölött a Jóisten mintha gépzenét játsszaná a gerincek húrjain, filmzene gyanánt. Valami hibás neon villódzik.

Az üvegablak mögött Hárbábel Johanna az egyetlen asszony a gáton: fél kézzel mér, fél kézzel porcióz, kötényén pecsétek, melyek nem csupán a babot, hanem a konyhában elfoglalt pozícióját is bizonyítják. Pörköltből van a kitüntetés rajt' .
Hárbábel Johanna hatvan múlt, hetven sose lesz. Tömzsi, sűrű, mindenből izzadós fehérszemély, karja töpörtyűsütősen lötyög, körme a rágástól letört. Arca, mint a kelt tészta, mint amikor a kelt tésztába beleszórják a mazsolát - az idő a megfelelő anatómiai részekre nem ráncokat, hanem párnákat pakolt. Nem ken föl festéket leánykora óta. Haja a kendő alatt majdhogynem sikít, úgy le van szorítva. Szájadurcásan plöttyedt, mégis penge, homlokára kicsap a gőz.
Hepciás asszony ez a Hárbábel Johanna. Pontosan olyasfajta zsidó máme lett, amilyen sosem akart lenni. Majdőmegmutatja-máme. Őtsenkisebecsüli, dehatudnák-vénség. Avillamosonnemadjákátahelyetabüdöskölkök, pediggyilkoljaalábátaköszvény,a hasárarámentazideg,lökdösik,lökdösik,lökdösikanépek,akiketegytőlegyigfölkellenekötni-asszonyság, cvekkerrel. Tudja, hogy át van verve, hogy ez az élet nem élet. Sose néz senki szemébe, csakis fölé, ahol a Jóistennek kellene pislogni vissza, kinek azért egyszer jól odamondaná a magáét, de nem tudja, mert nincsnen ott, a fejek felett - ahol a lélek is csücsül egyébként - mert a kollégium étkezdéjében holmi gyerekembereknek muzsikál.
Nem szeret senkit, nem szereti senki. Megszokásból veszi a levegőt. Soroljam?
A beszéde motyogás, olyasfajta monoton poveda, amire senki sem figyel, és ami senkinek se szól: se eleje, se vége nincsen igazából. Gondolatbuborék, ami figyelemre pukkan. A keze beszéd közben nem áll meg: fél kézzel mér, fél kézzel porcióz, a kölkök meg csak jönnek és jönnek, és egyik sem köszön meg semmit)

HJ (magában, vagyis nem: inkább senkinek, miközben hömpölyög a sor).:
       

           mert én igazán megtettem mindent, igazán, igazán, igazán, senki sem mondhatja, hogy nem. Én, a köszvényemmel, a fillérekkel a borítékban, ájáj, sorolhatom, mi mindenen mentünk keresztül, de nem fogom, ott pusztuljon mindenki, aki szerint nekem még bizonyítani kell bármit is. A csemegéstől kinéznek már, de csak merne ideszólni valamit az a csecses kislányka, aki olyan sandán méregeti az otthonkámat meg a gurulós cvekkert, meg összesúgbúg az abált szalonna fölött a henteslegénnyel... merne hangosabban szólni, Meg is mondanám, meg én, hogy Látom kedveském, maga rajtam nevet, nohát, miért nevet olyan kacskán, elfelé, mikor itten vagyok kismaga előtt? Mire ő mondaná, hogy ájáj, Hárbábel néni, nem magán nevetek, csak valami viccesen, de én nem tágítanék, kiállnék magamért, mint anyám, mikor 12szer vittek el a nyilasok a Duna partra, és ő 12szer szöktette el az egész családot, csak erősködnék, hogy Virágszálam, hát nem szégyen az, kikacagni egy szegény özvegyasszonyt, aki végigdolgozta az életét, akit az ura miatt telepítettek ki 52-ben Nyányásra krumplit kapálni, aki disznóólban aludt a Korpásék udvara mögött hatodmagával, és nem látott kenyeret hétszámra! No, hát mondja csak a szemembe, mondja bele. És akkor a semmirekellő kis bárcás biztos csúfondáros arcot vágna, hogy jáj, a Hárbábel néni beképzel mindent, az biztos, hogy csak hamuka, amit itt panaszkodni tetszik, ki tetszik találni mindenfélét, a sutyorgást, a mutyorgást, a mutogatást a háta mögött, a grimaszokat, hogy a szomszédai döglött macskákat tesznek éjszakára az ablaka alá nejlonzsákban, majd reggelente visszalopják, és ezért van az a szünni nem akaró dögszag a lakásban évek óta. És talán nyelvet is nyújtania, mire én megfojtanám egy arra kiválóan alkalmas, többször is felhasználható, műanyag szatyorral. Akkor megtanulná, mit jelent tisztességesnek lenni

nagy adag, nagyobbat, nagyobbat, akkor megtanulják ki vagyok én.

kis sóskrumpli, vizes zsömle elég nekem, sosem panaszkodtam életembe', pedig robot az élet , piszkosság, piszkosság, nézem ezeket a büdösöket is, jönnek, jönnek, nem fogynak el, ugyanazok az arcok hömpölynek, arctenger, arcóceán, nagy víz, beláthatatlan, bele kell őrülni abba a vízbe, gyerek, az nincs, nem hiányzik. Egymagam dolgozok, mióta az uram - lévén egy úri gesztustól túlkomplikált, lebotlott grófi származék, egy senki, egy slapaj, akinek mindig is büdös volt a munka - meghalt. Egyedül ülök otthon. Hallom, ahogy az óra tiktakkol. Azt számolom. Kis krumpli, vizesedik a fal. Arctenger, bele kell fulladni. Nagyobbat, nagyobb adagot: odacsapom a tányérra, merítek, odacsapok a tányérra,

9,
10,
toljad azt a tálcát, persze, csikorogjon bele a fülembe, te büdös, majd megtanulod, nincs repeta, nagy adag van
11,
12,
12,
12,
tizenharmadjára vissza már egyikük sem jött

köszvényem van, röhög az orvos is, fulladok, mint amikor megpróbáltam magam pontot tenni életem útjának fonalára, senkit sem érdekelt, bevittek a mentők, a kezemen elvágtam az inakat, de azért meg tudom markolni a kanalat, én ne tudnám, aki mi mindenen mentem keresztül

megtanulják, ki vagyok én. Az a rohadák metrós kalauz, aki megráncigált, tegnap, vagy tegnapelőtt, vagy régebben. A mocsok szomszédaim, akik, csak azért, mert vékony a fal, mint a zsírpapír, bömböltetik a televíziót, meg macskát kínoznak, és bebüdösítenek, tudni fogják, tudni, tettem én arról. Velem senki sem. A Lajos is tudni fogja, hiába vigyorog most úgy, mint aki medvecukrot evett, ismerem a szándékát, kirúgatna, a hátam mögött motyorg mindenkinek, lopja a moslékot ráadásképp, tudom én, és ha nem fájna így a fejem, oda is mondanék neki, hogy én, a konyha szégyene? két év szakiskolával, én, aki nem ártottam senkinek, ájáj

megtanulják a nevet: Hárbábel Johanna, tudni fogja mind, mikor belefulladtak a rohadt, büdös-mérges-koszos-hányás-kurvaanyja főzelékbe, sose felejtik el. Lesz itt nemulass, mert a babfőzelékben, és ezt nem sejti senki sem, nem érezni a patkányméreg ízét, nem, nem, egyáltalán
a saját arctengerükbe fulladnak bele a piszkosok.

"Egy igazi férfi iszik egy féldecit, és utána állja meg"

 

Száraz kenyéren
dögkolbász illana el
Az asszony lassú.

 

1032. Budapest, Pacsirtamező utca 22.

mintavétel ideje: 2013. 09. 03.

kép: Carl Spitzweg (1808 - 1885) Der Rabe

Tegnapelőtt azt csináltam, hogy beáztattam némi lencsét.

Pontosabban egy bögrényit.

Nem heppem ez nekem, márhogy dolgokat beáztatni: lencsét is két éve, szilveszterkor főztem utoljára, igaz, akkor sonkalé volt a hardver, amin az újévi menü futott. Most meg nem, mert bor. Arra is emlékszem, hogy Az ördög jobb és bal kezét néztem a nevezett lencsefőzés közben, bár ez az információ ehelyütt legkevésbé sem releváns, inkább csak színezni igyekszik egy kontár körmondat szürke, önmagába fúló, kénes miazmáját.

Szóval beáztattam: kérdezték is, hogy miért. Hát, egyrészt, mert volt (olyritka', ha mostanság van valami), másrészről viszont a főzeléklencse (Lens culinaris) egyik legrégebbi kultúrnövényünk, Közép-Európában már a kőkorszak idején termesztették. Ázsia hegyvidékeiről terjedt el. A faj a lencse (Lens) növénynemzetségbe és a pillangósvirágúak (Fabaceae) családjába tartozik. Jelenleg Európa déli, délkeleti részein, főleg a Földközi-tenger mentén fekvő országokban termesztik. Hazánkban vetésterülete csekély. Vagyis meg kell becsülni. Ha van (és volt). Előbbi információkat akkor, a beáztatás pillanatában persze még csak nem is sejtettem, most is csupán azért írom ide, mert ki lett rakva a wikipedián. A wikipediáról tudom azt is továbbá, hogy A vörös hiúz (Lynx rufus) az emlősök (Mammalia) osztályának ragadozók (Carnivora) rendjébe, ezen belül a macskafélék (Felidae) családjába tartozó faj. Az állat Észak-Amerika két hiúz fajának az egyike; a másik a kanadai hiúz (Lynx canadensis). A vörös hiúz a pleisztocén kor közepén jelent meg, körülbelül 1,8 millió évvel ezelőtt. Tizenkét alfajával hatalmas területet ural. Előfordulása Kanada déli részétől Mexikó északi részéig tart, így az Amerikai Egyesült Államok nagy részén megtalálható.

Itt egy kép a hiúzról:

De lencse volt mondom, úgyhogy ázott, ázott, ázott a lencse. Szíriában fokozódott a polgárháborús konfliktus, kimászott végre a recesszióból az eurózóna, s a lencsém köpött rájuk. Kidőzsölte magát, a kurvákat másnap úgy kellett elküldeni a medencéje mellől, ami az én nagyanyám fehér, kissé gruftygd, műanyag tálalóedénye volt akkor épp. A bulinak ott vetettem végett, hogy vettem indokolatlan mennyiségű zöldséget, név szerint:

- zellert

- erős paprikát

- sárgarépát

- gyökeret (de milyent? mért hívják ezt csak gyökérnek? és melyik az anyósülés??)

- paradicsomot

- fokhagymát

- vereshagymát.

Értő kézzel picikre vágtam ezt mind, (a zeller zöldjét is, azt a jó, fura részét, ami tudjátok, milyen) a lencse közben nekiállt méltatlankodni, hogy miért kellett lehalkítani a zenét, éshogy ez egy szabad ország. Magamban persze kikacagtam, de az arcomon (szerintem) nem látszódott semmi. El voltam foglalva: füstöltkolbászt karikáztam, jó lábosomba dobtam a hagymával, és némi libazsiradékon egybepörköltem. A lencse közben kivándorolt a jénaiba ("És ezeket a dolgokat a kormány nem tudja???Nem akarja tudni!!!Ez kell a magyarnak???" - kérdezte a lencse), a ződség házasságra lépett jó lábosomban a megpörkölt felekkel, majd az egész egy csudálatos, szenvedélyes és izzó édeshármasban egyesült a durvára tört zöldbors, piri-piri paprika, só és zsálya puha szalmaágyán, amit fél liter száraz juhfarkkal pocsoltam szét. A szaksajtó kivonult képviselői ekkor már nem bírtak magukkal: ledobták gönceiket, és kéjes megnyilvánulások közepette elkentek egymáson három liter avas meggylekvárt.

A jénai a sütőben termett, 250 fokon. Vártam, hogy megbuggyanjon. Vártam, vártam, vártam. Megbuggyant. Ekkor levettem a meleget 120 fokra, és két órán keresztül nem csináltam semmit. Illetve igen, mert berúgtam egy emberrel. 

Nézett a lencse, nézett a sütő, nézett, aki otthonmaradt. Ez egy egy órás nézés volt. Inkább másfeles. Ekkor, aki otthonmaradt, értőn levette a jénai fedlét, szakszóval élve úgymond "rápirított." Nem volt mit tenni. Pirult a lencse. Mire részegen hazaértem, olyan volt a lencsém teteje, mint egy lávafolyam, mely alatt szaftosan hallgat a mély, s minek láttán maga Roald Amundsen is úgy rontana felfedezni, mint őrült, ki letépte láncát.  

Roald Engelbregt Gravning Amundsen (Borge, 1872. július 16. – ismeretlen 1928. június 18.) norvég felfedező, a sarkvidékek legeredményesebb utazója. Ő hajózott először át az Északnyugati átjárón (1903-1906), majd 1910–12-es expedíciójával elsőként érte el a Déli-sarkot 1911. december 14-én.

Brr, brr, brr - így fázott a felfedező.

Csamm-csamm-csamm. Ilyen hangja volt a lencsének.

Ez itt egy kép Amundsenről: