Az történt, hogy amíg nem figyelt, a nagyszakállú Kiskos kapitány szívét elrabolta a Pipacsboszorkány.
Belezárta a szívet egy ládikába. A ládikát belezárta egy vasdobozba, a vasdobozra rátette a csudalakatot, amit – és ezt tudta mindenki, aki kalóz, és az is tudta, aki nem - lehetetlen kinyitni.
Kivéve, ha tudod a varázsszót. De azt csak a Pipacsboszorkány tudta, aki pedig még aznap éjszaka, huss, meglovagolta a keleti szelet, és elviharzott.
Senki sem látta többé.
Csak a sarkcsillag. Csak a temetői varjak. Csak a szegfű illata. Meg a legkisebb mese a világon.
Kiskos kapitány szíve pedig aranyból volt. Vannak ilyen szívek. Van szív sárból meg kavicsból, tiríciumazbesztből és sósavból, sőt, van szív mákosbejgliből is. A Pipacsboszorkány szíve például egy szétszúrkált szatyorkában lakott, benne pici maszatok okosságból, bátorságból, meg szeretetből, meg bosziságból összegyúrva. Kiskosé – és ezt tudta mindenki, de legfőképp a kalózok: a legnagyobb, sárga aranytömb volt, amit a Tengeróceánon innen és túl valaha is létezett.
Ez nem afféle hasonlat. Kiskos nem volt jó ember, Kiskos kalóz volt: rabolt, fosztogatott, és röhincsélt, ha a jajgató túszokat a pallóról a cápák közé lökte. Még a Pipacsboszorkányt is bántotta volna, ha el tudja kapni.
De a szív, az más dolog. Arról tudni, hogy miféle, van, akinek meglehetősen bajos. Arra rá kell jönni, az nagy meló, Kiskos pedig lusta volt, és nem is sejtette, hogy a szíve aranyból van. Egyszerűbb volt ugyanis, ahelyett, hogy a szívére hallgat, dúlni-fúlni-fosztogatni.
A Pipacsboszorkány persze látta, miféle szív dobog Kiskosban. Azért lopta el. És ami még furcsább: Kiskosnak a mesék szerint elsőre fel sem tűnt, hogy valami hiányzik. Hogy benne már a semmi dobog. Aztán, mire a turpisságra fény derült, már kereshette.
Mert persze, hogy kereste Kiskos a szívét. Széthajózta a vizeket, vallatott és vagdalózott, a sellőket faggatta, mirgett-morgott-dühöngött-ordított haragjában, és felgyújtott pár szirtet is. De szív nélkül keresni: az egy igazi ugyan már. Kiskos kapitány a nagy kutatásban, kajtatásban lassan-lassan elfáradt, és egyszer csak nem mozdult többet. Megmakkant. Ült a kabinjában, ahová beköltözött a jéghideg, és reszketett a szíve nélkül. A Tengeróceán pedig nem kegyelmezett. Megkövült bánatában Kiskos, megkövült a hajó, megkövültek a matrózok, sziklák lettek mind, meg bércek is. Elemésztette Kiskost a szívnélküli szomorúság, és később, jó sok idő múlva ebből kővé lett a hajóból lett Bivalybú szigete.
Van ez így. Van ez így.
Én pedig a múltkor lódítottam.
