Tegnapelőtt előadást tartottam a Hrabalban a félbarna sörök természetéről egy korsó Gyöngéd Barbár fölött. Sikerem osztatlan volt és megismételhetetlen: jól mutatja ezt, hogy a purparlé végén megpróbáltam rávenni a Lőrit, ugyan járuljon oda a szintén zenész Szűcs Krisztián hevönsztrítszevenes asztaltársaságához, és rebegjen hálát a művészúrnak a Szállj el kismadárért. Nem tette meg a rohadék, pedig valljuk be: abban, hogy a Cipőre ki mennyire hajaz (?) leskel némi pikánsan parasztos baszogatási faktor.
Ez most csak azért jutott eszembe, mert világéletemben szerettem volna marhahátszínt pácolni Soproni Démonba. Persze hiába a keserű, karamellás sóhaj, életcélnak mondhatni ez igen vékony szalonnabőr, ám, mint egyszeri ácsmesternek az Ötödik Pecsétből a fonográf: ez is csak egy ember vágya. Bár engem tán nem visznek el a Latinovitshoz Krisztust pofozni.
Nosza, adjatok egy láda Démont, öljétek le a marhákat, és én megreparálom az emberiséget.
Csakhát cudar a tél, kotyog itt, zörög, mállik, be az ember körme alá, ki az ember körme alól, azt se tudja, mit akar. Belefagyott a hidegbe a madárfütty, betyár a világ, jóérzés sincs, nemhogy jó sörök. Kurkászik a rosszszerencse, van a nincs, illetve csak a nincs van most: hátszín, lófaszt neked, nem hátszínt, mondta röhögve az atyaisten, és a kertkaput rámbaszván elbattyogott lékhorgászni. De benézte ezúttal az atyaisten, mellément a dolog, mert leltem viszont a múltkori kártyapartiból megmaradt hamburgerhúst lefagyasztva, úgyhogy gubbaszthat a szentlélek, meg az atya, lófaszt nekik, nem hamburgert.
A fiú különben diszkóban lesz, azért nem kap.
Bár a képen pont a tárgyalt darab bújik a fenébe, a hamburgerhús semmiképp sem tekinthető holmi gasztronómiai rókacsapdának. Jómagam a Malackarajos leányok szokásrendszerében éhes zarándokként mozogva meghagyom a húst húsnak, aminek legyen ugye hús az íze, ne mondjuk fagott, vagy kombájn. Tárkonyt például bele én nem teszek, curryport se, és még nagyon sok mindent nem, elmém kis hajója ilyen zavaros vizeken vitorlát nem bont, mondta Dante, és elsírta magát, mert bezzeg a kontárok. Ellenben ami belekerül: durvabors, végénsó, plusz zsírzásnak valami zsíros (megkülönböztetünk száraz (szar), és szaftos-cuppogós (remek) burgereket), a lányok vesefaggyút mondanak, lelkük rajta, én nem kaptam még sosem. Kicsi fokhagyma a nagyapám emlékére. Slussz. Letöröm a kezed, mit matatsz a polcon, jaj, csak egy kis paprika még, durr egy pofon, pofád befogod, nem fasírtat kuktálsz, nem nagyanyádnál vagy, vasárnap délután sincs, a vízállásjelentést elvitte a cica szokolból.
A hamburgerhús persze nem sértődős, bírja a kísérletezést, szinte szereti, ha böködik. Namost, amiben én a tökéletes hamburgerhús titkát meglelni vélem - pedig próbálkoztam a börgeralkímiával eleget: egyharmad malac, kétharmad fartő, másnap meg már dögíze volt az egész mocsoládénak, sőt, pakoltam bele velőt, és (szégyellem) egyszer finomra darált répát is - a kézzel való megkeverés, a kigyúrás művészete. A playtime. A jó húsnak ugyanis idő kell. Pihenés. Némi wellness. Nem szabad elsietni, nekiesni, mint tót az anyjának. Óvatosan, érzéssel, a hűtő-hideg húst sem basszuk oda a serpenyőbe, hogy nesze paraszt. A sütőben meg nem nyomkodjuk, már a burgert, mert a szaftja Steve McQueen a német fogolytáborban, és szökik veszettül.
A buci nyilván házi - ha a legénykonyhában lenne sütő, de nincs. Nem mintha nem cseszném el a tésztáját. Továbbá regénytechnikai okokból hadd mondjam azt, hogy a lilahagymalekvár az én kezem munkáját dicséri - holott! Holott nem nagy cucc: a hagymát apróra vág, cukorral karamellizál, balzsamecettel dúsít, vörösbor, rottyantás közben folyamatos kavargatás, bors dögivel, némi só, oszt jóság van.
