- Pöff, pöff – közölte a pacal, aki piros lábosba öltözött, vagyis az én pacalom, és szívem szerint válaszoltam volna, betűvelővel megtöltve az arcomat simogató gőzbuborékot, hogy igen, apuka, igazad van, pöff, mert van ám élet, pöff, mert van ám zsiványság, nem csak elválás van, meg rossz levesek, meg hideg az utcán és budai pestszag, pöff, és ez az élet, ami most van, basszad meg: jó, mert vagy te, apuka, aki piros lábosba öltöztél az én ünneplésemre, és vörös vagy, mint az atyaúristen szakállában a télire elcsimbókosodott eper, és fűszeres vagy, mint egy jó dugás, olyan délutáni, mikor a por a redőnyön keresztülpislogó napsugarakkal pogózik, az ágy pedig romantikusat nyikorog, egy Nick Cave-et, mondjuk
és már a betűtípust is kiválasztottam, amivel a pacalcúgot majd válasz gyanánt telefúvom, comic sans, mert vicces az egész, hogy a franc közepén, elhavazva, mikor bizony a szar is szar, jön apuka, a pacal, és hátba vereget, és belém kóstol mikor belékóstolok, és ahelyett, hogy én szórnám meg pirospaprikával, mert apám, aki apuka apja is, nem szokta, hiába kérem, szóval apuka érkezik, a szájamba, és belülről, konkrétan jobbról, a szívem helyén ő csípőz tele. Hogy mit nyavalygok, pöff, pöff, vagyok én is, ő is van, és mindegy is, hogy melyikünk melyik, mert amíg egymásnak vagyunk, addig lesznek ízek, lesz a csülökbetétnek nyelvre tapadása, lesz csámcsogás, sör, a ragadós szaftnak háromszor nyelése, pöff, pöff, pöff, az anyád szemit, mi kell még, vidám és piroslik a mindenség, mint a lábas, amibe a pacal (apuka) öltözött. Csak vak vagy hozzá, kisfiam, közli apuka, én pedig válaszolnék, betűtípus betárazva, de végül visszaszívom, lenyelem, egy válasszal több leszek, egy válasszal hájasabb, mert a pacal ugyan éteri lény, a felsőbb szférákból való, ám szája neki csak annyira van, mint az angyaloknak farkuk: semennyire se. Apuka tehát csupa bélfodor, a gyomromon átvezető sárgaköves úton végigbattyog, s a szívem helyébe vackol, úgy döntvén, hogy a fene egye meg: végre dobogjon valami odabenn, akképp, hogy
- Dobb, dobb.
