Tegnapelőtt azt csináltam, hogy beáztattam némi lencsét.
Pontosabban egy bögrényit.
Nem heppem ez nekem, márhogy dolgokat beáztatni: lencsét is két éve, szilveszterkor főztem utoljára, igaz, akkor sonkalé volt a hardver, amin az újévi menü futott. Most meg nem, mert bor. Arra is emlékszem, hogy Az ördög jobb és bal kezét néztem a nevezett lencsefőzés közben, bár ez az információ ehelyütt legkevésbé sem releváns, inkább csak színezni igyekszik egy kontár körmondat szürke, önmagába fúló, kénes miazmáját.
Szóval beáztattam: kérdezték is, hogy miért. Hát, egyrészt, mert volt (olyritka', ha mostanság van valami), másrészről viszont a főzeléklencse (Lens culinaris) egyik legrégebbi kultúrnövényünk, Közép-Európában már a kőkorszak idején termesztették. Ázsia hegyvidékeiről terjedt el. A faj a lencse (Lens) növénynemzetségbe és a pillangósvirágúak (Fabaceae) családjába tartozik. Jelenleg Európa déli, délkeleti részein, főleg a Földközi-tenger mentén fekvő országokban termesztik. Hazánkban vetésterülete csekély. Vagyis meg kell becsülni. Ha van (és volt). Előbbi információkat akkor, a beáztatás pillanatában persze még csak nem is sejtettem, most is csupán azért írom ide, mert ki lett rakva a wikipedián. A wikipediáról tudom azt is továbbá, hogy A vörös hiúz (Lynx rufus) az emlősök (Mammalia) osztályának ragadozók (Carnivora) rendjébe, ezen belül a macskafélék (Felidae) családjába tartozó faj. Az állat Észak-Amerika két hiúz fajának az egyike; a másik a kanadai hiúz (Lynx canadensis). A vörös hiúz a pleisztocén kor közepén jelent meg, körülbelül 1,8 millió évvel ezelőtt. Tizenkét alfajával hatalmas területet ural. Előfordulása Kanada déli részétől Mexikó északi részéig tart, így az Amerikai Egyesült Államok nagy részén megtalálható.
Itt egy kép a hiúzról:
De lencse volt mondom, úgyhogy ázott, ázott, ázott a lencse. Szíriában fokozódott a polgárháborús konfliktus, kimászott végre a recesszióból az eurózóna, s a lencsém köpött rájuk. Kidőzsölte magát, a kurvákat másnap úgy kellett elküldeni a medencéje mellől, ami az én nagyanyám fehér, kissé gruftygd, műanyag tálalóedénye volt akkor épp. A bulinak ott vetettem végett, hogy vettem indokolatlan mennyiségű zöldséget, név szerint:
- zellert
- erős paprikát
- sárgarépát
- gyökeret (de milyent? mért hívják ezt csak gyökérnek? és melyik az anyósülés??)
- paradicsomot
- fokhagymát
- vereshagymát.
Értő kézzel picikre vágtam ezt mind, (a zeller zöldjét is, azt a jó, fura részét, ami tudjátok, milyen) a lencse közben nekiállt méltatlankodni, hogy miért kellett lehalkítani a zenét, éshogy ez egy szabad ország. Magamban persze kikacagtam, de az arcomon (szerintem) nem látszódott semmi. El voltam foglalva: füstöltkolbászt karikáztam, jó lábosomba dobtam a hagymával, és némi libazsiradékon egybepörköltem. A lencse közben kivándorolt a jénaiba ("És ezeket a dolgokat a kormány nem tudja???Nem akarja tudni!!!Ez kell a magyarnak???" - kérdezte a lencse), a ződség házasságra lépett jó lábosomban a megpörkölt felekkel, majd az egész egy csudálatos, szenvedélyes és izzó édeshármasban egyesült a durvára tört zöldbors, piri-piri paprika, só és zsálya puha szalmaágyán, amit fél liter száraz juhfarkkal pocsoltam szét. A szaksajtó kivonult képviselői ekkor már nem bírtak magukkal: ledobták gönceiket, és kéjes megnyilvánulások közepette elkentek egymáson három liter avas meggylekvárt.
A jénai a sütőben termett, 250 fokon. Vártam, hogy megbuggyanjon. Vártam, vártam, vártam. Megbuggyant. Ekkor levettem a meleget 120 fokra, és két órán keresztül nem csináltam semmit. Illetve igen, mert berúgtam egy emberrel.
Nézett a lencse, nézett a sütő, nézett, aki otthonmaradt. Ez egy egy órás nézés volt. Inkább másfeles. Ekkor, aki otthonmaradt, értőn levette a jénai fedlét, szakszóval élve úgymond "rápirított." Nem volt mit tenni. Pirult a lencse. Mire részegen hazaértem, olyan volt a lencsém teteje, mint egy lávafolyam, mely alatt szaftosan hallgat a mély, s minek láttán maga Roald Amundsen is úgy rontana felfedezni, mint őrült, ki letépte láncát.
Roald Engelbregt Gravning Amundsen (Borge, 1872. július 16. – ismeretlen 1928. június 18.) norvég felfedező, a sarkvidékek legeredményesebb utazója. Ő hajózott először át az Északnyugati átjárón (1903-1906), majd 1910–12-es expedíciójával elsőként érte el a Déli-sarkot 1911. december 14-én.
Brr, brr, brr - így fázott a felfedező.
Csamm-csamm-csamm. Ilyen hangja volt a lencsének.
Ez itt egy kép Amundsenről:
