Gubcsák úr nem volt szép ember, orra gomba, feje bősz, haja alig, szája ferde. Gondolatban sem volt csábító: magasról tett a festőkre, verset szavalni nem tudott, és ha valaki társaságban Bachot emlegette esetleg, ez a Gubcsák csak nézett, aztán közölte, hogy a focihoz ő nemigen ért. Akkor biztos pénze volt, mondanánk egyből, de nem: Gubcsáknak csak egy szoba-konyha jutott, az is Újpesten, ami szoba-konyhából is majdhogynem semmi.
Akkor hogy lehet, hogy ezt a Gubcsákot zabálták a nők?
Hát, mert Gubcsák úgy érlelt, ahogy egy költő költ, ahogy egy festő fest, vagy, teszem azt, ahogy egy Johann Sebastian egy a-moll preludiumot csak úgy a fáskamrában összerak. Nem volt trükkje. Nála rendre lányok remegtek vasárnap délután a levesestányérok felett, pont, mint a szamóca, mikor a méhszárny rebegteti, szoknyájukon langymeleg csík volt a nyár, harisnyájuk csupa elektromosság, és mire Gubcsák leszűrte a zöldséget, és egy fehér porcelánon, mosolyogva eléjük rakta a külön szedett marhahúst francia mustárral és ecetes tormával, ezek a lányok már eldöntötték, hogy ők inkább a konyhára bolsojista balettosként rontó Gubcsákot eszik meg. Szopogatják ki belőle a velőt. Nyalogatják le a csontjáról a húst.
Pedig mi volt abban a levesben? Egy fél napra feltett, átforrázott marhalábszár, némi belsőség, meg sárgarépa, fehérrépa, zeller, karalábé, 1 közepes fej hagyma, 2 gerezd fokhagyma, 10-15 szem bors, 1 körömnyi cseresznyepaprika, 1 csapott mokkáskanál sáfrányos szeklice, 1 csokor petrezselyem… de persze ez a leves nem rittyentve, és semmiképp se FŐZVE volt. Gubcsák érlelt, számító mód akár két napig is táncoltatta a gázlángot a fazék alatt, és (hogy az időt elüsse) pajkosakat képzelt közben – mert aki arra, ahogy a lángnyelv azt a piros fazekat cirógatja, és teszi boldoggá becézéssel csupán, majd hergeli még pirosabbra és pirosabbra, pajkosat nem gondol, szakács sem talán. Így tehát nem csoda, hogy a Gubcsák levese romantikusakat muzsikált a szájban, a merőkanál összes koccanása pedig úgy hatott, akár egy-egy picike, női szívekre célzott haiku első sora, amiben szerepel a „csillog” szó, meg az, hogy „mackós méz”.
A többi dolgokban, miket aztán Gubcsák ezekkel a lányokkal művelt a délután folyamán, olykor egyenest a konyhapulton, levesestálba lógva, maradék zellerek között, már ennyi romantika nem volt.
Nem nagy dolog.
Van ilyen.
Szóval volt ez a Gubcsák Újpesten (ahol persze ismerte a kolbászos és a pék, de még a hentes is előre köszönt neki), elpancsikolt a világában úgy 58 évet, útját rúzsnyomok és lefejtett bugyik szegélyezték, aztán megszeretett egy lányt a sok közül, elvette feleségül, madárcsicsergésben lelegeltek együtt még húsz év boldogságot, majd egy nap fogta magát, és mosolyogva meghalt mind a kettő.
Utoljára Gubcsák szegyből főzött levest. A felesége (öregségére is égővörös hajú, és mosolypogácsás) puszit adott Gubcsáknak.
Van ilyen ezer. Nem nagy dolog. Vagy az lenne? Nem is tudom. Nem is tudom, miért mondtam el.
