Legénykonyha

Van egy kis, mondhatni csecse tó a szlovák határ közelében. A csecse tó pedig nyilván egy faluban van. Már az autóúti kanyarban érezni a pacal és a kevert jellegzetes, egyszerre gyomorforgató és édes kombóját.

NA Szóval, ha a faluba beérsz és balra nézel, rendszerint reggel 8-kor Feri bácsi már félpucéran támasztja a cangát a Harcsa kocsma mellett. Egyik kezében a sör, másikban az Élet, gyomrában már a kevert. Jobbra tükrös Mari - így hívják - a maga 90 évével együtt tolja felfele a maiszt és a friss spenótot a legalább 30 fokos emelkedőn. Szóval ebben az idilli faluban van egy csecse tó, nekem pedig egy kis faházam annak az emelkedőnek a tetején amerre tükrös Mari nyomja fel a portékát. Spenóóóót, friss a spenóóóót - ordítja. Le se szarják. Pedig ő csak eladna, semmi pénzért ráadásul, frisset, jót, házit. Lassan 10 éve tojnak tükrös Marira, de 8 biztos.

A faházam körül nyilván van egy kerítés. Nem azért, mert bármilyen határhoz is közel van a falu a csecse tóval, hanem mert a kapitalizmusban így szokás, elkeríted magad, véded ami a tiéd, megvetted, fizettél érte, pénzzel, nem tehénnel.

Ez a kerítésem elválaszt K bácsitól, a Vasas gyöngyszemétől, aki minden alkalommal, amikor meglát, megkérdi: nem építünk-e ide egy stadiont? A szomszédba, ha már úgyis mindenhova lehet,

ide miért ne.

- De ne told át a fűnyírót a kerítésemen megint, a múltkor is a hortenzia bánta, elkaptad a szélét - rázza piszkosul az ujját.

Azt - gondolom magamban.

Így, vigyázva a kurva kerítésre nekiállok lenyírni a kurva füvet, mert hát ha már megvettem pénzért, nem tehénért ezt a házat, és még kerítésem is van, ami csak az enyém, akkor már ha benéznek, átnéznek, lássák, hogy itt bizony rend van, virágzás van, meg jólét. Szóval nyírom, mint állat, csak úgy sistereg a penge - nemrég éleztettem - aztán hirtelen elakad. Mi a szar?

Cseszed, mégis átment a K bácsihoz.

Kész vége.

Megfagyok, leizzadok, keresem a kurva hortenzia szélét, az utolsó kis bimbaját, lekapcsolom a gépet, leguggolok, úgy is nézem, még mindig izzadok.

Pár perc múlva, miután már életem legszebb pillanatai is leperegtek a szemem előtt, konstatálom, hogy K bácsi hortenziája érintetlen, a paradicsompalántám viszont romokban, pépben, már-már szószban hever előttem.

Nem baj, még mindig jobb, hogy saját magammal basztam ki, mint ha K bácsival tettem volna. Akkor K bácsi tuti szól a fél falunak és másnapra én vagyok az, aki ledózeroltam a Kislevelű utcát. Fűrésszel. Nem gondatlanságból, hanem előre megfontoltan. És akkor nyilván, kerítés ide vagy oda, nekem nem lenne maradásom a csecse tavas faluban.

Pedig szeretek itt.

Ha már így hozta az élet, megfogom a maradék paradicsomomat, kitépek hozzá gyökerestül egy hagymát és nekilátok Rendezgetni. Keservesen sírva, patakló könnyekkel vágom apró kockára először, majd cikkelyezem a hagymát. A rétegeket hasítva, mintha a szívemet szeletelném. Ezért még keservesebben zokogok. De ha már a gyökerénél fogva kitéptem, a kurva paradicsomon pedig átgázoltam, jusztis megcsinálom azt a kibaszott lecsót.