Énnekem azt hiszem elegem van.

Nem kámpicsorodni akarok, szájamat húzni, csak írni, csak addig nem gondolni a félelmeimre, amíg írok. Pontosabban.

Ezért szeretek főzni is. Például ezért szeretem a talpasomlettet: mert amíg pepecselek, addig a lélekben kuss van. Addig nincs elegem. Addig elsózok, elcukrozok, túlkeverem, elégetem, szétzsírozom. De elbaszni az ételt valójában nem lehet: maximum annyi történik ugye, hogy éhen maradunk. Maradok. Egyedül. Ha nem többnek főzünk, csak  magunknak, ami a legénykonyha leglényege ugyebár, akkor nem bántunk meg senkit. 

Én már nem akarok megbántani senkit többet.

Talpasomlettet az ember úgy csinál, hogy egyedül lesz. Két lehetőség van olyankor: megpróbál nem egyedül lenni, és akkor reggelire a kisasszonynak talpasomlettet kuktál. Ha nem jön össze: önnönmagának ritkán szórakozik órákig, de előfordul - ez a második opció. Krumplit főz mindenesetre, egyet, kettőt, amit, ha készen van, vagy inkább előtte, karikára szeletel. A krumplit később megforgatja forró tűzön teflonyban, majd erre veri rá a kicsi liszttel felvert tojást. És voltaképp azt csinál, amit akar: énfelőlem aztán kéményseprőt is tehet bele, szeletelve, ízlésesen. A talpa a lényeg, és sonkával szoktam, kis cukor mehet, sok fokhagyma, különben széttúrni sem szabad, egészben marad, hogy jól feldagadjon, mint a fasz.