Nem mehetünk el szó nélkül a Nagy Nemzeti Lecsókérdés mellett.
Lecsókérdés van. Úgy tűnhet, hogy Cserna-Szabó őrgróf neves, a probléma köré rottyantott esszéjében leírt már mindent, amit érdemes, ám mi, itt a Legénykonyhán úgy gondoljuk, egy fontos aspektusa kimaradt a szottynak.
Ami pedig: a dugás.
Az ember kiskamasz korában, ha a pénztelenség közepette csoda folytán mégiscsak fehérmájhoz jut, mit csinál: matat, magabiztosnak mutatkozik, menőzik vele mondhatnók’, aztán persze elsiet, maszatol a nőn, és olyan gyorsan ontja önnönmagát az asszonyi hasra, „hogy utána a vonatot is eléri még”.
Az ember kiskamaszként, aprófelnőttként: döfköd. Az ember aprókamaszként, kisfelnőttként a lecsóval micsinál: pörköltösít, porpaprikáz. Elront. Élményt basz el, mert siet, beéri az élettel akkor is, ha kannás, olcsó, egyszerű, egyterű, véges és torz.
A Nagy Nemzeti Lecsókérdésről, ha disputa bimbódzik, egy dologról feledkeznek meg a jeles autorok és a tudós elmék furvást: hogy – „a nyelés s a falás is nyalás” - lecsót készíteni nem a nagyanyánk tanít meg (mint ahogy dugni se), hanem jómagunk. És ebben például a lecsó példátlan létállapot: egyszerre párhuzam, metafóra, és egy aktatáskás, öregségére mosolygós életvezetési tanácsadó, aki maga mellé sört szeret.
Mellbimbóba tudatosan, számító mód beleharapni, és megmaradni karmolásnál: egyenlő a túltenyésztett, multis paradicsomszörnyetegekről való lemondással.
Felfedezni a női köldököt olyan, mint elfelejteni a lecsó alá a hagymás pörköltalapot.
Ráismerni, hogy a lányos nyakakon pöndörödő babahajjal baszakodni mikor kell, és mikor muszáj a durvulás, hasonlatos a pillanathoz, mikor pöcsölés helyett durván roncsoljuk föl a tv-paprikát.
A kolbászt pedig a végén teszed bele. Csak hogy tocsogjon.
Az élettel jön meg a lecsónk, ezt felejtik el a nagyok. Aki jó lecsót főzni nem tud, nem is férfi talán.
Ha nő lennék, lecsőfőzetés előtt férfifaszba sose kapaszkodnék talán. Á, nem.
(öregen vajon lesz-e lecsóm nekem még? s ha igen, milyen? Vannak bajok.)
