Miszerint KollnFlocken.
Kezdem azt érezni, hogy engem anyámék átvertek, hogy, mint étel, nem csak a disznóhús létezik - mint ahogy a falun túl is vannak mezők, csak oda az uradalmi kombájn már nem merészkedik. Jobban belegondolva a mi konyhánk, a gyerekkorom konyhája afféle gasztronómiai zárójelként funkcionált: ami oda bement, óhatatlanul is a három jól bejáratott, klopfolt-főtt-párolt sertésalkatrészek valamelyikének alakjában került a viaszkosvászon terítőre le.
Persze, hogy ironizálok.
Mindenesetre nagyanyám a dinnyét kenyérrel ette, és volt ugyan választék, de csak az adott választék volt. Kísérletezni nem illett, mert az uraskodás: emlékeim szerint értetlen kisgyermekként egyszer igyekeztem kisütni két jó szelet vagdalthúst, melyet a tetejére kiülő, narancssárga zsíron túl a konzervet ékesítő szlovák felirat tett még gusztusosabbá. Anyám ekkor úgy nézett rám, ahogy Móricz-novellában a lelencgyerekre szokás: "Folyton csak a különlegességek", közölte, s fitymált, s elvonult a TVR-7-el, hogy bejelölje a Dallas kezdési időpontját, kékkel.
Ha én akkor a zabpehely ötletével beállítok, az árvaház tán nem marad meg a fikció mezején pásztornak..jpg)
Pedig érthetetlen a dolog: a zabpehely egyszerű, a zabpehely finom, úgy laktat, mint ahogy a gombát laktatja az eső. Ócsó: zacskója 500 forint körül. Nincs recept, illetve millió van: vízzel összeforralod, és utána a rozmárhústól a kandeláberzsinórig azt teszel bele, ami jól esik. A magamfajta ember megeszik belőle nyócat-tizet, oszt elvan, akár a puposteve a sivatagban. De mindig sózd. Só a fenti képen szereplő szüfrazsettben is figyel kicsi, azért áll olyan szépen, vigyázzban, és tettem hozzá barackbefőttet, és kicsi mézet is. Csudálatos, kiadós, érzem, ahogy a gyomromba dagad. Szeret engem, fehérszemélyes okokból kifolyólag.
Nem értem, miért kellett nekem a zabpehelyig Budára jönni. Elhagyott tán minket ott vidéken az Isten?
