(egyrészt: a hétvégén megyünk nomádkodni, jelentések lesznek, úgymint a tőgypörköltről, illetve kulináros gasztrotörténelmi szalonnakóstolást tervezünk)
(másrészt: amikor én drámaíró akartam lenni két percig, összekapcáztam egy monológot. most találtam meg, konyhán játszódik. Talán e sorokon keresztül, akárcsak tésztaszűrőn át, kiviláglik, hogy a művész az évek során milyen változásokon ment keresztül mind szellemi, mind úgyse olvassa el senki bazmeg, de azért ideteszem.)
(Egy étkezdében vagyunk - valószínúleg nem üzemi: diák. Az idő, az kérem tanácstalan, megállt, felsővezetékszakadt, valamikor 1995-ben. Koszos tányérok a beszedőablaknál, szomorúra használt, egykor fehér műanyag tálcák, hipószag, búbánat. Babfőzelék, kolbásszal (diákoként ein Stück). Hangzavar: Edda, asztalrecsegés, csattogó evőeszközricsaj, mindenki csoszog. A kölökzsivaly fölött a Jóisten mintha gépzenét játsszaná a gerincek húrjain, filmzene gyanánt. Valami hibás neon villódzik.
Az üvegablak mögött Hárbábel Johanna az egyetlen asszony a gáton: fél kézzel mér, fél kézzel porcióz, kötényén pecsétek, melyek nem csupán a babot, hanem a konyhában elfoglalt pozícióját is bizonyítják. Pörköltből van a kitüntetés rajt' .
Hárbábel Johanna hatvan múlt, hetven sose lesz. Tömzsi, sűrű, mindenből izzadós fehérszemély, karja töpörtyűsütősen lötyög, körme a rágástól letört. Arca, mint a kelt tészta, mint amikor a kelt tésztába beleszórják a mazsolát - az idő a megfelelő anatómiai részekre nem ráncokat, hanem párnákat pakolt. Nem ken föl festéket leánykora óta. Haja a kendő alatt majdhogynem sikít, úgy le van szorítva. Szájadurcásan plöttyedt, mégis penge, homlokára kicsap a gőz.
Hepciás asszony ez a Hárbábel Johanna. Pontosan olyasfajta zsidó máme lett, amilyen sosem akart lenni. Majdőmegmutatja-máme. Őtsenkisebecsüli, dehatudnák-vénség. Avillamosonnemadjákátahelyetabüdöskölkök, pediggyilkoljaalábátaköszvény,a hasárarámentazideg,lökdösik,lökdösik,lökdösikanépek,akiketegytőlegyigfölkellenekötni-asszonyság, cvekkerrel. Tudja, hogy át van verve, hogy ez az élet nem élet. Sose néz senki szemébe, csakis fölé, ahol a Jóistennek kellene pislogni vissza, kinek azért egyszer jól odamondaná a magáét, de nem tudja, mert nincsnen ott, a fejek felett - ahol a lélek is csücsül egyébként - mert a kollégium étkezdéjében holmi gyerekembereknek muzsikál.
Nem szeret senkit, nem szereti senki. Megszokásból veszi a levegőt. Soroljam?
A beszéde motyogás, olyasfajta monoton poveda, amire senki sem figyel, és ami senkinek se szól: se eleje, se vége nincsen igazából. Gondolatbuborék, ami figyelemre pukkan. A keze beszéd közben nem áll meg: fél kézzel mér, fél kézzel porcióz, a kölkök meg csak jönnek és jönnek, és egyik sem köszön meg semmit)
HJ (magában, vagyis nem: inkább senkinek, miközben hömpölyög a sor).:
mert én igazán megtettem mindent, igazán, igazán, igazán, senki sem mondhatja, hogy nem. Én, a köszvényemmel, a fillérekkel a borítékban, ájáj, sorolhatom, mi mindenen mentünk keresztül, de nem fogom, ott pusztuljon mindenki, aki szerint nekem még bizonyítani kell bármit is. A csemegéstől kinéznek már, de csak merne ideszólni valamit az a csecses kislányka, aki olyan sandán méregeti az otthonkámat meg a gurulós cvekkert, meg összesúgbúg az abált szalonna fölött a henteslegénnyel... merne hangosabban szólni, Meg is mondanám, meg én, hogy Látom kedveském, maga rajtam nevet, nohát, miért nevet olyan kacskán, elfelé, mikor itten vagyok kismaga előtt? Mire ő mondaná, hogy ájáj, Hárbábel néni, nem magán nevetek, csak valami viccesen, de én nem tágítanék, kiállnék magamért, mint anyám, mikor 12szer vittek el a nyilasok a Duna partra, és ő 12szer szöktette el az egész családot, csak erősködnék, hogy Virágszálam, hát nem szégyen az, kikacagni egy szegény özvegyasszonyt, aki végigdolgozta az életét, akit az ura miatt telepítettek ki 52-ben Nyányásra krumplit kapálni, aki disznóólban aludt a Korpásék udvara mögött hatodmagával, és nem látott kenyeret hétszámra! No, hát mondja csak a szemembe, mondja bele. És akkor a semmirekellő kis bárcás biztos csúfondáros arcot vágna, hogy jáj, a Hárbábel néni beképzel mindent, az biztos, hogy csak hamuka, amit itt panaszkodni tetszik, ki tetszik találni mindenfélét, a sutyorgást, a mutyorgást, a mutogatást a háta mögött, a grimaszokat, hogy a szomszédai döglött macskákat tesznek éjszakára az ablaka alá nejlonzsákban, majd reggelente visszalopják, és ezért van az a szünni nem akaró dögszag a lakásban évek óta. És talán nyelvet is nyújtania, mire én megfojtanám egy arra kiválóan alkalmas, többször is felhasználható, műanyag szatyorral. Akkor megtanulná, mit jelent tisztességesnek lenni
nagy adag, nagyobbat, nagyobbat, akkor megtanulják ki vagyok én.
kis sóskrumpli, vizes zsömle elég nekem, sosem panaszkodtam életembe', pedig robot az élet , piszkosság, piszkosság, nézem ezeket a büdösöket is, jönnek, jönnek, nem fogynak el, ugyanazok az arcok hömpölynek, arctenger, arcóceán, nagy víz, beláthatatlan, bele kell őrülni abba a vízbe, gyerek, az nincs, nem hiányzik. Egymagam dolgozok, mióta az uram - lévén egy úri gesztustól túlkomplikált, lebotlott grófi származék, egy senki, egy slapaj, akinek mindig is büdös volt a munka - meghalt. Egyedül ülök otthon. Hallom, ahogy az óra tiktakkol. Azt számolom. Kis krumpli, vizesedik a fal. Arctenger, bele kell fulladni. Nagyobbat, nagyobb adagot: odacsapom a tányérra, merítek, odacsapok a tányérra,
9,
10,
toljad azt a tálcát, persze, csikorogjon bele a fülembe, te büdös, majd megtanulod, nincs repeta, nagy adag van
11,
12,
12,
12,
tizenharmadjára vissza már egyikük sem jött
köszvényem van, röhög az orvos is, fulladok, mint amikor megpróbáltam magam pontot tenni életem útjának fonalára, senkit sem érdekelt, bevittek a mentők, a kezemen elvágtam az inakat, de azért meg tudom markolni a kanalat, én ne tudnám, aki mi mindenen mentem keresztül
megtanulják, ki vagyok én. Az a rohadák metrós kalauz, aki megráncigált, tegnap, vagy tegnapelőtt, vagy régebben. A mocsok szomszédaim, akik, csak azért, mert vékony a fal, mint a zsírpapír, bömböltetik a televíziót, meg macskát kínoznak, és bebüdösítenek, tudni fogják, tudni, tettem én arról. Velem senki sem. A Lajos is tudni fogja, hiába vigyorog most úgy, mint aki medvecukrot evett, ismerem a szándékát, kirúgatna, a hátam mögött motyorg mindenkinek, lopja a moslékot ráadásképp, tudom én, és ha nem fájna így a fejem, oda is mondanék neki, hogy én, a konyha szégyene? két év szakiskolával, én, aki nem ártottam senkinek, ájáj
megtanulják a nevet: Hárbábel Johanna, tudni fogja mind, mikor belefulladtak a rohadt, büdös-mérges-koszos-hányás-kurvaanyja főzelékbe, sose felejtik el. Lesz itt nemulass, mert a babfőzelékben, és ezt nem sejti senki sem, nem érezni a patkányméreg ízét, nem, nem, egyáltalán
a saját arctengerükbe fulladnak bele a piszkosok.
