Az erkély alatti, egyetlen talpon maradt hófoltról kiderült, hogy a szárítóról még tavaly odahullott rongydarab csupán: ebből jöttünk rá, hogy a tavasz van.
Ideje van a spenótnak.
Ami nem tökös. Tökös étel a kacsamell, meg a lábszárpörkölt, meg a kocsonya, ellenben a spenótnak lába, körme, ínja, zsírja nincs, bégetni nem béget, leszakítja az ember, és azt se mondja, jajnekem. Mondhatni nyámnyila. A férfi nyámnyila dolgokat fertelmes agyarával szét nem tép, a szájába nem vesz. A férfi, s így a legénykonyha eledele minimum, hogy újságcikkben tiltakozzon az elfogyasztás ellen.
A spenótban viszont líra van. Latin nevében muzsika lakik, spinacia oleracea, mások szerint perzsa fű, színe zöldebb a zöldnél, rostja gazdag, csak úgy cseng. A feltétek többsége remek rímet pattint rá. A spenót a tavaszi vers mindenkinek, ebben a lecsó kuzinja egyébként, csak míg az előbbit Márkus László mellszőrig kigombolva szavalja, utóbbit a Latinovits dörgi el.
Nem hiába hajaz egy mutáns űrmonstrum radioaktív ürülékére: a spenót fogyasztásához szükségeltetik némi érettség. A felelős spenótfogyasztó már-már felnőtt. Gyerekként a spenótot rühelljük, szétkenjük az abroszon, apánk pofont ad, de akkor sem fogy. Pedig a spenót: finom. Mire rájövünk: felnövünk.
Aki spenótot fogyaszt: vagy vén, vagy terrorba van.
Váncsabácsi, bár nem kutattam szét, de egy receptet ismertet, ez a spenótos fettucine, aminek a receptjét a legénykonyha nagyjából követte csak. A fettucine ugye szalagtészta, ami al dentére rotyog, miközben indokolatlanul nagy mennyiségű fokhagymát dinsztelek meg vajon. Erre ideális esetben a kiskertemben vigyorogva szüretelt parajt dobom rá, amikor a helyzet komor, mirelitért nyúlok. Na most itt tejszín jönne - én tejjel machináltam, és nem lett rosszabb: rázuttyintok, erősen vigyázva, nehogy betúródjon, s erre a meghatározhatatlan színű máléra helyezem a tésztát. Durvára tört borsot szórok bőszen, majd jöhet az összerotty.
Ha van sajt, sajtolok, ha nincs, tejfölök.
Hallani ott is a madárcsicsergést?
