A pácpartizán gondolt egyet, és elővett a mélyhűtőből öt szelet bélszínt.
Bár tudjuk, hogy sörrel felönteni vétek, a pácpartizán felelőtlen alak, szakállában epercsimbók a rosszaság, láttán Freud is csak legyintene: "Micsoda figura, eine Gleischikenkopf, hibáiból nem tanul, tessék, már megint holmi szeplős ideák nyomába ered, az élet behúzza a csőbe, nyilván az anyja csecse van a dologban. Senki se mondja, hogy nem szóltam, meine Kedveseim."
A pácpartizán azonban nem figyel Freudra, hiába pofázik. A pácpartizán túlságosan el van foglalva ahhoz, hogy egy idegbeteg osztrák intéseit megfogadja. Régi vágyát teljesíti inkább, és Soproni Démonba helyez el 5 szelet bélszínt, mely nem csupán csudás étek, de príma keretet ad egy többszereplős, ún. "posztmodern" bevezetés számára.
A pácpartizán (aki vagyok én) rettenetesen vágyik rá, hogy Ételeket nevezzenek róla el, ám, mivel az alanti recipe egyelőre kipróbálatlan, csiszolva nincs, ezért inkább emlékezzék meg róla az utókor Freud-pácként.
Vágyom, tehát vagyok.
Én, Freud, meg valami helyi rüfke, 1931.
Amikor az ember Freud-pácot készít (vagyis hibáiból nem tanul), először is vásárol egy üveg Soproni Démont, mely fekete, mint az asszonyi lélek elszámoláskor, és keserű, akár a vízbefulladás. A fulladás nem véletlenül jut eszembe (már a pácpartizánnak): húsomat fojtani akarom, de lágyan akarom fojtani. Klopfolással a szent bélszínistenséguraság rituális bepácolása közepette túl sokat nem bíbelődök, kap két kokit a volt lakótársam nagykalapácsával. Oszt annyi. Az elalélt, kétujjnyi vastagságúra vágott darabokat mindezek után olívaolajban pergetem meg, nem tocsakolok, szinte csak simizem. Freud a fejét ingatja, és a nagyanyám köldökéről értekez, de nem hallom, mit, hiszen indokolatlan mennyiségű fekete- és zöldborsot darálok éppen össze-durvára. Belesimizem a húsba azt is. Az olajos-borsos hússzeletek ekkor kerülnek a démonba: a lé éppen ellepi az ötöket, akik boldogan tempóznak a mennyországba fel.
- Na de mein Herr, hát látott már maga sültet fokhagyma nélkül? - riadozik Freud, meg néhány materialista, akik bejöttek kíváncsiskodni.
- Hát de az van benne! - kiáltok fel, szemem fennakad - Az olyan alapvető, hogy van benne, hogy azt mondani sem érdemes! Meg egy kis fej hagyma is. Meg némi egész koriander. Meg egy kis csöves erős, elmorzsolva, mint az özvegyi könny. A végén, a húslazítás céljából egy fél limeot nyomtam szét, s így alkotja meg a pácom, kedves Sigi, az Ösztön-én, az Ego és a Superego páratlan összességét, mely maga az ember. Sigi, én teremtek, bazdmeg, te meg itt jössz a faszságaiddal, az az igazság. Maguk meg kicsodák? - nézek a materialistákra hirteln, akik azt válaszolják, hogyhát nyitva volt az ajtó.
Elzavarok mindenkit a picsába, a fejemben polkát ropnak a hangok. A bélszín lefödve fóliával, s amint megettük kedden, megértekezem majd, hogy működött a Freud-pác: talán a Beobachter Zeitung levelezési rovatában, bár ezt még nem döntöttem el.
