Tán a tejlevesről kéne szólni.
Amikor még voltak nyarak, és a nyarakban ott pumpált a gyerekség, és voltak ízek, meg szagok: például volt íze a zöld színnek, szaga volt a napsárgának; akkor énnekem a nagyanyám tejlevest főzött, s örült neki.
S örült, s az öröméből fakadott a tejleves.
Meg a kutyavonyításból.
Nincs ebben was ist das, a nagymamák örülősek, van bennük kegyfaktor, s 400200 kegyfaktoros volt az én nagymamám, soseleégős, ezüst utazó, marvelhős, enyim. Univerzumomba való.
Nem emlékszem pontosan, de mintha az én nagymamám valami kifőzdében lett volna teddide, csak a zörgő fém ételhordó rémlik, aminek három epizódja volt:
- a bevezetés
- a tárgyalás
- meg nagyapám, amikor elaludt, délután rendszerint, és a nagyapám olyan volt, hogy horkolt, ha tejlevesre kényszerítette a nagyanyám, de nem csak akkor mondjuk. Mert horkolt.
Volt a tejlevesben valami varázslat, benne volt, hogy ilyet csak asszony forralhat össze, hogy a férfinak a tejlevessel dolga nincs, hogy a tejleves neki csak élveznivaló, nyammogást elősegítő grufuty, hogy a nő a tejleves maga, felkészített erre a nagyanyám, hogy az asszony édes, mint a méz, harapnivaló, mint a leveles tészta, és fehér, akár a hó.
Asszony: forralj, cukrozz, a kicsapódó laktózt kezeld fakanállal, édesíts megint, tésztázz, tán betűvel, mindegy, és mikor felzabáltak, hiányozz, akár függőnek a narkotikum.
