Az erkély alatti, egyetlen talpon maradt hófoltról kiderült, hogy a szárítóról még tavaly odahullott rongydarab csupán: ebből jöttünk rá, hogy a tavasz van.

Ideje van a spenótnak.

Ami nem tökös. Tökös étel a kacsamell, meg a lábszárpörkölt, meg a kocsonya, ellenben a spenótnak lába, körme, ínja, zsírja nincs, bégetni nem béget, leszakítja az ember, és azt se mondja, jajnekem. Mondhatni nyámnyila. A férfi nyámnyila dolgokat fertelmes agyarával szét nem tép, a szájába nem vesz. A férfi, s így a legénykonyha eledele minimum, hogy újságcikkben tiltakozzon az elfogyasztás ellen.

A spenótban viszont líra van. Latin nevében muzsika lakik, spinacia oleracea, mások szerint perzsa fű, színe zöldebb a zöldnél, rostja gazdag, csak úgy cseng. A feltétek többsége remek rímet pattint rá. A spenót a tavaszi vers mindenkinek, ebben a lecsó kuzinja egyébként, csak míg az előbbit Márkus László mellszőrig kigombolva szavalja, utóbbit a Latinovits dörgi el.

Nem hiába hajaz egy mutáns űrmonstrum radioaktív ürülékére: a spenót fogyasztásához szükségeltetik némi érettség. A felelős spenótfogyasztó már-már felnőtt. Gyerekként a spenótot rühelljük, szétkenjük az abroszon, apánk pofont ad, de akkor sem fogy. Pedig a spenót: finom. Mire rájövünk: felnövünk.

Aki spenótot fogyaszt: vagy vén, vagy terrorba van.
 

Váncsabácsi, bár nem kutattam szét, de egy receptet ismertet, ez a spenótos fettucine, aminek a receptjét a legénykonyha nagyjából követte csak. A fettucine ugye szalagtészta, ami al dentére rotyog, miközben indokolatlanul nagy mennyiségű fokhagymát dinsztelek meg vajon. Erre ideális esetben a kiskertemben vigyorogva szüretelt parajt dobom rá, amikor a helyzet komor, mirelitért nyúlok. Na most itt tejszín jönne - én tejjel machináltam, és nem lett rosszabb: rázuttyintok, erősen vigyázva, nehogy betúródjon, s erre a meghatározhatatlan színű máléra helyezem a tésztát. Durvára tört borsot szórok bőszen, majd jöhet az összerotty.

Ha van sajt, sajtolok, ha nincs, tejfölök.

Hallani ott is a madárcsicsergést?

A jegylukasztó málna a zöldben, s a bliccelő a tikettet elteszi befőttnek.

Miszerint KollnFlocken.

Kezdem azt érezni, hogy engem anyámék átvertek, hogy, mint étel, nem csak a disznóhús létezik - mint ahogy a falun túl is vannak mezők, csak oda az uradalmi kombájn már nem merészkedik. Jobban belegondolva a mi konyhánk, a gyerekkorom konyhája afféle gasztronómiai zárójelként funkcionált: ami oda bement, óhatatlanul is a három jól bejáratott, klopfolt-főtt-párolt sertésalkatrészek valamelyikének alakjában került a viaszkosvászon terítőre le.

Persze, hogy ironizálok.

Mindenesetre nagyanyám a dinnyét kenyérrel ette, és volt ugyan választék, de csak az adott választék volt. Kísérletezni nem illett, mert az uraskodás: emlékeim szerint értetlen kisgyermekként egyszer igyekeztem kisütni két jó szelet vagdalthúst, melyet a tetejére kiülő, narancssárga zsíron túl a konzervet ékesítő szlovák felirat tett még gusztusosabbá. Anyám ekkor úgy nézett rám, ahogy Móricz-novellában a lelencgyerekre szokás: "Folyton csak a különlegességek", közölte, s fitymált, s elvonult a TVR-7-el, hogy bejelölje a Dallas kezdési időpontját, kékkel.

Ha én akkor a zabpehely ötletével beállítok, az árvaház tán nem marad meg a fikció mezején pásztornak.

Pedig érthetetlen a dolog: a zabpehely egyszerű, a zabpehely finom, úgy laktat, mint ahogy a gombát laktatja az eső. Ócsó: zacskója 500 forint körül. Nincs recept, illetve millió van: vízzel összeforralod, és utána a rozmárhústól a kandeláberzsinórig azt teszel bele, ami jól esik.  A magamfajta ember megeszik belőle nyócat-tizet, oszt elvan, akár a puposteve a sivatagban. De mindig sózd. Só a fenti képen szereplő szüfrazsettben is figyel kicsi, azért áll olyan szépen, vigyázzban, és tettem hozzá barackbefőttet, és kicsi mézet is. Csudálatos, kiadós, érzem, ahogy a gyomromba dagad. Szeret engem, fehérszemélyes okokból kifolyólag.

Nem értem, miért kellett nekem a zabpehelyig Budára jönni. Elhagyott tán minket ott vidéken az Isten?

KÉRDEZD NAGYANYÁDAT!

...én meg még mindig nem tértem magamhoz. A hűtő tele van ugyanis hússal, mert megöltünk néhány állatot, csak úgy, heppből, meg azért is, mert pogányok vagyunk. A böjti alapvetések épp ezért (vagy ennek ellenére) még mindig nem teljesen tiszták: mondhatni a vallási böjt (napi egyszeri étkezés, kenyér és víz, szexuális mámortól mentes korbácsütések gyakorlása) és a belvárosi nyúédzses hippilányok (fű, fa, virág, partidrog, lé, bogáncs, férfiszív) közös játszóterén bólogató libikókán csücsülök. És pislogok, hogy miva'.

(Vifonlevest lehet? S ha kacsás? Gyúrósfehérje? Tojás? Ház, szokás, oszt annyi?) 

Tegnap paradicsomos káposzta volt a menü mindenesetre, tegnapelőtt meg fogkhagymás borsófőzelék, ami talán a legegyszerűbb, háromdarabos főzelékpuzzle, amit nagyanyánk valaha a fejünkben összerakott.

A kiskertbe kimész, csicsereg a tyúk, háttérben szolid disznóröfögés keveredik a traktorzajba el, s miután a zsenge borsók tengere alól ízléses, korábban fekete, manapság kicsit gwuegf  gumicsizmád belső oldalának felső egyharmad részével anyád macskáját a fenébe elrúgod, teleszeded a cekkert. A miénké lett borsóval besétálsz, és nagyanyádtól megkérdezed, hogy pontosan akkor mi a tököm  az a rántás. Mama. Nagyanyád lehalkítja a tévét, Fásy Ádám méltatlankodik. Hogy a rántás. Mama. Amivel a főzelék. Nagyanyád elmagyarázza. Fásy Zsüli hozzáfűzi, hogy hozzád visszahúz a szívem, csak azt súgja, Hotel Silver, de igyekszel ezt figyelmen kívül hagyni, legyél bármennyire Asperger-szindrómás.

Oké.

Borsót szemeled, nótára, mint az asszonyok a Pávakörben, aztán pont annyi vízben, hogy a lemészárolt, méregtől zöld manófejeket ellepje, felfőzöd azokat. Fokhagymát teszel hozzá, dögivel. Amíg az forr, RÁÁÁNTÁÁÁS: olajon a három evőkanál lisztet aranybarnára kevergeted palacsintasütő hardveren, nem fekete, aranybarna, nyüszíti még nagyanyád (nagyanyánk) a szobából. Közben kész a borsó, a rántáshoz paprikát keversz, apróra vágott petrezselyemzöldet, belezuttyintod, rá a puhára főtt borsókra, a manók meg értetlenkednek, hogy ez már azért mi a fasz: nem elég a jó pali betyár, hát senki sem számított a spanyol inkvizícióra! Te meg kicsit még rotyogtatsz, a kész főzelékre tejfelt rettyintesz, és falsz. Utána meg éhesen lesel a hűtő felé, mert pogányok vagytok, csak te meg egy fasz is, hogy ilyen marhaságot, mint a böjt, a fejedbe beleveszel, mikor a hűtő, az tele van hússal: és így tovább, és így tovább. 

(Holnap végre pontot teszünk a fagyott pörköltök egy szál faszban való éjféli elfogyasztásának végtelen jinjangként tekeredő körmondatára különben.)

Három étel szakszerű (értsd: tökéletes, ínyrevaló) megszerelése pont elég ahhoz, hogy az ember (ill. a többi emberek) otthon érezze magát (ill. otthon érezzenek téged) a legénykonyhában (leánykonyhájukban, stb.), ezek pedig: a lecsó, a sajátféle rántotta, plusz valami jó leves.

Válság, mi? Picsákat, meg babos húst, tökkel.

hogy a szakáll nekem jól áll. Nő írta. Anyám, anyám, szegény asszony, tévedtél.

Bélszínistenség-uraság megérkezett. Apa örül. Apa fejet hajt a siratói mészárosok minden tudománya előtt. Apa megtanul pogányul, és sámánisztikus rikoltozással riogatja a falon túli nyugdíjasnépet. Hujja, hujjaja.

Apa veszettül vihogó gyomra vagyok.

De különben, ami azt illeti egy Romanische Baukunstot és egy különlegességet, egy csodálatos kiadású Boscht adtam érte.

Kóstold meg a fűszert, mielőtt az ételbe porcióznád: vagy megkeseredett, vagy fahéj. Esetleg mind a kettő.

(Különben meg hideg van, hideg a lófaszt.)

Tegnapelőtt előadást tartottam a Hrabalban a félbarna sörök természetéről egy korsó Gyöngéd Barbár fölött. Sikerem osztatlan volt és megismételhetetlen: jól mutatja ezt, hogy a purparlé végén megpróbáltam rávenni a Lőrit, ugyan járuljon oda a szintén zenész Szűcs Krisztián hevönsztrítszevenes asztaltársaságához, és rebegjen hálát a művészúrnak a Szállj el kismadárért. Nem tette meg a rohadék, pedig valljuk be: abban, hogy a Cipőre ki mennyire hajaz (?) leskel némi pikánsan parasztos baszogatási faktor.

Ez most csak azért jutott eszembe, mert világéletemben szerettem volna marhahátszínt pácolni Soproni Démonba. Persze hiába a keserű, karamellás sóhaj, életcélnak mondhatni ez igen vékony szalonnabőr, ám, mint egyszeri ácsmesternek az Ötödik Pecsétből a fonográf: ez is csak egy ember vágya. Bár engem  tán nem visznek el a Latinovitshoz Krisztust pofozni.

Nosza, adjatok egy láda Démont, öljétek le a marhákat, és én megreparálom az emberiséget.

Csakhát cudar a tél, kotyog itt, zörög, mállik, be az ember körme alá, ki az ember körme alól, azt se tudja, mit akar. Belefagyott a hidegbe a madárfütty, betyár a világ, jóérzés sincs, nemhogy jó sörök. Kurkászik a rosszszerencse, van a nincs, illetve csak a nincs van most:  hátszín, lófaszt neked, nem hátszínt, mondta röhögve az atyaisten, és a kertkaput rámbaszván elbattyogott lékhorgászni. De benézte ezúttal az atyaisten, mellément a dolog, mert leltem viszont a múltkori kártyapartiból megmaradt hamburgerhúst lefagyasztva, úgyhogy gubbaszthat a szentlélek, meg az atya, lófaszt nekik, nem hamburgert.

A fiú különben diszkóban lesz, azért nem kap.

Bár a képen pont a tárgyalt darab bújik a fenébe,  a hamburgerhús semmiképp sem tekinthető holmi gasztronómiai rókacsapdának. Jómagam a Malackarajos leányok szokásrendszerében éhes zarándokként mozogva meghagyom a húst húsnak, aminek legyen ugye hús az íze, ne mondjuk fagott, vagy kombájn. Tárkonyt például bele én nem teszek, curryport se, és még nagyon sok mindent nem, elmém kis hajója ilyen zavaros vizeken vitorlát nem bont, mondta Dante, és elsírta magát, mert bezzeg a kontárok. Ellenben ami belekerül: durvabors, végénsó, plusz zsírzásnak valami zsíros (megkülönböztetünk száraz (szar), és szaftos-cuppogós (remek) burgereket), a lányok vesefaggyút mondanak, lelkük rajta, én nem kaptam még sosem.  Kicsi fokhagyma a nagyapám emlékére. Slussz. Letöröm a kezed, mit matatsz a polcon, jaj, csak egy kis paprika még, durr egy pofon, pofád befogod, nem fasírtat kuktálsz, nem nagyanyádnál vagy, vasárnap délután sincs, a vízállásjelentést elvitte a cica szokolból.

A hamburgerhús persze nem sértődős, bírja a kísérletezést, szinte szereti, ha böködik. Namost, amiben én a tökéletes hamburgerhús titkát meglelni vélem - pedig próbálkoztam a börgeralkímiával eleget: egyharmad malac, kétharmad  fartő, másnap meg már dögíze volt az egész mocsoládénak, sőt, pakoltam bele velőt, és (szégyellem) egyszer finomra darált répát is - a kézzel való megkeverés, a kigyúrás művészete. A playtime. A jó húsnak ugyanis idő kell. Pihenés. Némi wellness. Nem szabad elsietni, nekiesni, mint tót az anyjának. Óvatosan, érzéssel, a hűtő-hideg húst sem basszuk oda a serpenyőbe, hogy nesze paraszt. A sütőben meg nem nyomkodjuk, már a burgert, mert a szaftja Steve McQueen a német fogolytáborban, és szökik veszettül.

A buci nyilván házi - ha a legénykonyhában lenne sütő, de nincs. Nem mintha nem cseszném el a tésztáját. Továbbá regénytechnikai okokból hadd mondjam azt, hogy a lilahagymalekvár az én kezem munkáját dicséri - holott! Holott nem nagy cucc: a hagymát apróra vág, cukorral karamellizál, balzsamecettel dúsít, vörösbor, rottyantás közben folyamatos kavargatás, bors dögivel, némi só, oszt jóság van.

Attól, hogy sört teszel bele, nem lesz jobb, csak kurvára keserűbb.